Köszönet; információ

Drága Olvasóim!

Nem is tudom, hogy kezdjem. Az egyik szemem sír, a másik nevet, hogy idáig is elérkeztünk. 7 hónap. Hét hónap telt el, mióta felkerült az első rész és egyszerűen hihetetlen, hogy ilyen csekély ( mert szerintem, a számokhoz képest csekély) idő elteltével sikerült ezt elérnem. Volt olyan, hogy hosszabb ideig nem hoztam részt, de TI mégis kitartottatok és ennek ellenére tovább olvastátok. Talán nem tudom ezt eléggé megköszönni. És most egy kis számadat:

- 20 rész ( Az első "évad"-ból)

- 105 feliratkozó (eddig)

- 33145 oldalmegtekintés (eddig)

- több mint 260 komment

Hihetetlen! Sosem gondoltam volna, hogy ennyien fogjátok szeretni a blogot és tessék! Nagyon-nagyon boldog vagyok!

És a történetnek még nincs vége, hiszen két "évad"-osra terveztem! Azt még nem tudom, mikor kezdem a másodikat, de még a nyáron sor kerül a folytatásra! Remélem továbbra is figyelemmel követitek Holly és Darcy történetét! 

Nagy ölelés! Szeretlek Titeket! <3

Ui.: Ha még nem olvastátok az új részt: KATT!

.:: PART TWENTY ::. - Azt akarom, hogy boldog legyél

Sziasztok édeskék! :)
Évadzáró rész, nem mondanék most semmi többet, holnap egy másik bejegyzésben, mindent összefoglalok. Jó olvasást! :) xX

.:: HOLLY ::.

Két hét. Két végtelenül hosszú hét, amit a kórház falai között kellett eltöltenem. Két unalmas hét, még akkor is, ha a többiek virágokkal, plüssökkel és lufikkal árasztották el a szobámat, hogy ne a fehér falakat kelljen naphosszat bámulnom. Emellett minden nap folyamán mindig volt valaki, aki pár órát az ágyam mellett töltött és szórakoztatott, hogy ne unatkozzak és ne érezzem egyedül magam. Még Eleanor, Danielle és Perrie is meglátogattak, anya óránként csörgött telefonon, Darcyt, a fiúkat és apát pedig szinte lehetetlen volt elszakítani magam mellől. De még így sem tudták kiűzni a fejemből a kétségbeesett gondolatokat, amit Harry távolmaradása okozott.

Niall szerint - aki a legtöbb időt töltötte velem, amiért végtelenül hálás voltam, mivel a mindig vidám és mosolygós ír srác jó hangulata a legtöbbször rám is átragadt -, csak egy kis időt kell neki adnom, hogy elrendezze magában a dolgokat a történtekkel kapcsolatban.
Viszonylag jókedvűen pakoltam össze kevéske cuccomat és mikor kész lettem, letelepedtem az ágy szélére. Dr. Alward a reggeli vizsgálat után kijelentette, hogy gondos felügyelet mellett, saját felelősségre elhagyhatom a kórházat. Kapva-kaptam az alkalmon és, amint a doki magamra hagyott, felhívtam apát, de mivel ő nem tudott értem jönni, megígérte, hogy értem küldi valamelyik srácot.
Alig tíz perc várakozás után ismerős hangokat hallottam a folyosóról, ezért fogtam a táskámat és meg sem várva, hogy belépjenek a szobába, kiszaladtam. Boldog mosolyra húzódott a szám, mikor megpillantottam Niall szőke hajkoronáját és Louis pajkos vigyorát, majd odaszaladtam hozzájuk és a nyakukba ugorva, szorosan megöleltem őket.
- Úgy érzem, már jól vagy, Hols - nyögte Louis és mikor elengedtem, játékosan megdörzsölte a nyakát, mire felkuncogtam.
 - Na, indulás haza - karolta át a vállam Niall és a kijárat felé irányított.
Már csak a kocsiban gondoltam át, mit is jelent az, hogy végre hazamehetek. Rövid időn belül, talán rövidebb, mint ahogy fel tudnék készülni rá, látni fogom Harryt. A két hét, amíg nem találkoztunk, elbizonytalanított. Kétségek gyötörtek, hogy miként is álljak a dolgokhoz és ez kiülhetett az arcomra is, mert amikor Niall kisegített a kocsiból, a tekintetem összetalálkozott az övével és az ír srác bátorítóan rám mosolygott.
Niall előzékenyen cipelte a táskámat, Louis pedig előttünk caplatott, hogy ajtót nyithasson. Gyanús csönd uralkodott az egész házban, de mikor átléptem a nappali küszöbét egy egész sereg ember egyszerre kiabálta el magát. - Isten hozott itthon, Holly!
Kezemet a szám elé kaptam és meghatódva járattam végig a szemem az összegyűlteken. A srácok, anya és apa, Darcy, a bandatagok barátnői és néhány ember apa alkalmazottai közül, akikkel közelebbi viszonyba kerültem, például Lou, a fiúk sminkese.
Mosolyogva tűrtem, hogy egymás karjaiba adogassanak és mindenféle jókívánsággal és üdvözléssel halmozzanak el. Anya percekig szorongatott, egyre csak azt hajtogatta, hogy nem is tudja, mit csinált volna, ha valami bajom esik és a végén el is pityeregte magát. De akármennyire örültem, hogy ilyen szeretettel fogadnak, így is összeszorult a mellkasom, mikor körbepillantva nem láttam az ismerős, kócos fürtöket, az átható zöld szempárt és a pajkos mosolyt. Hálátlannak éreztem magam, hogy ennyi ember összegyűlt miattam, de én egyetlen személyért sóvárgok, aki távol maradt.
- Niall, hol van Harry? - simítottam a vállára a kezem és kissé remegő hangon suttogtam a szőke srác fülébe.
- Nem tudom. Miért nincs itt? - fordult körbe a nyakát nyújtogatva, majd aggodalmas pillantása az arcomon állapodott meg. - Talán az emeleten van - tűnődött, majd kék szemei csodálkozva elkerekedtek és a fejem fölött átnézve, egy pontra bámult a helyiség másik végében. Megfordultam, tekintetemmel követtem az övét és egy alig hallható nyögés szakadt ki belőlem. - Harry? - A hangom rekedt volt és erőtlen, de meghallotta, mert megtorpant és megfordult.
Tényleg ő volt az. Ahogy szemügyre vettem, kicsit megszédültem a látványától, a fekete farmer és kockás ing fantasztikusan állt rajta, a haja a szokásos kócossággal meredezett mindenfelé. Látszólag semmi sem változott rajta, egyedül az arca. Üresen, távolságtartóan... és talán fájdalmasan nézett rám.
 - Szia - köszönt és egy halvány mosolyt erőltetett magára.
- Szia - leheltem. Valami nem stimmelt, elvégre éppen az ajtó felé igyekezett, mikor észrevettem. - Hová mész? - tettem fel a kérdést elvékonyodott hangon.
- Én csak... csak el kell intéznem valamit - morogta, látszólag kellemetlenül érintette a kérdezősködésem és, hogy mindenki minket bámul. - Hogy vagy? - törte meg a ránk telepedett csendet.
- Jól, köszönöm - motyogtam, de szememet égették a könnyek. Úgy viselkedett velem, mint egy idegennel és ez nagyon fájt. - Mit művelünk Harry? - suttogtam és kétségbeesve kapaszkodtam a zöld szempárba.
- Hogy érted ezt?
- A baleset előtt...akkor azt mondtad, hogy szeretsz, most meg úgy viselkedsz, mintha nem is ismernél. És én akkor hittem neked. Nem jöttél be a kórházba sem, tudom, hogy össze voltál zavarodva és én elfogadtam a döntésedet, bármennyire fájt is. De most itt vagy és úgy viselkedsz...
- Hogy viselkedem? - vágott a szavamba élesen.
- Mintha... mintha azt akarnád, hogy boldogtalan legyek - sütöttem le a szemem és éreztem, ahogy az első könnycsepp végiggördül az arcomon.
- Soha nem akarnék neked ilyet. Szeretném, ha boldog lennél - Közelebb lépett, kezével az állam alá nyúlt és felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen.
- Akkor válaszolj! Gondold végig és mondd meg, hogy amit irántam érzel igazi-e? Hogy tudsz-e még szeretni vagy csak játék? Mert, ha nem szeretsz, ha ez csak egy játék volt, akkor ne játssz tovább, Harry - fordítottam el a fejem.
Leengedte a kezét, éreztem égető pillantását az arcomon, míg néhány percig csak a lélegzetvételünk hangja törte meg a csendet. - Csak játék. És utálok veszteni, ezért... szabad vagy - mondta.
Nyeltem egy nagyot, majd még mindig kerülve a pillantását, bólintottam. Harry közelebb lépett, kezét a vállamra tette és egy csókot lehelt a homlokomra. - Sajnálom - suttogta a fülembe, majd hátralépett és vissza sem nézve, nagy léptekkel távozott. Csak akkor fogtam fel mi történt, mikor a bejárati ajtó becsapódott mögötte.
- Én... ne haragudjatok, de én most... - dadogtam, de képtelen voltam bárki szemébe nézni. A könnyeimtől amúgy sem láttam volna. Ezért csak megfordultam és mielőtt kitört volna belőlem a zokogás, felrohantam az emeletre és magamra zártam a szobám ajtaját.

.:: HARRY ::.

Órák óta mást sem csináltam, mint feküdtem az ágyon a plafont bámulva és reménykedtem, hogy valami csoda folytán rám szakad. Már jóval éjfél is elmúlhatott, mikor hazaértem, addig a városban köröztem. Teljesen kimerültem, de egyszerűen képtelen voltam elaludni. A gondolataim nem hagytak nyugodni, de megérdemeltem. Egy barom voltam, nem kérdés. Hoztam már meggondolatlan döntéseket, ami a pillanat hevében tört elő belőlem, de ez a legrosszabb az összes közül.
Kezemet a fejem fölé emeltem és a hajamba túrtam. Legszívesebben üvöltöttem vagy szétvertem volna valamit, de azt a szomszédok valószínűleg nem igazán díjazták volna. Így is én vagyok a rossz fiú, nem kell még fokozni is.
Azt hiszem örökre az emlékezetembe vésődött Holly megbántott és fájdalmas arca, mikor egy egyszerű kis indokkal leráztam és közöltem, hogy mindvégig csak játszottam vele, holott ez közel sem így van. Nem értettem, hogy engedhettem el azt a lányt, aki nem csak a sztárt látta bennem, akivel villoghat a barátainak és a kamerák előtt, hanem aki tényleg szeretett engem. Akit én is tényleg szerettem.
De már nem táncolhatok vissza. Nem mondhatom, hogy "Ne haragudj, elcsesztem és hazudtam, bocsáss meg és felejtsük el a dolgot". Én rontottam el és megérdemlem, hogy szenvedjek.
- Harry, nyisd már ki azt a rohadt ajtót!
Louis hangja zökkentett vissza a jelenbe. A hangszínéből, a szóhasználatából és abból, hogy elég dühödten dörömbölt az ajtómon, gondolom, már nem először szólt, de annyira belemerültem az önsajnálatba - amit meg sem érdemlek -, hogy nem is hallottam. Minden mindegy alapon komótosan feltápászkodtam és az ajtóhoz lépve, elfordítottam a kulcsot a zárban.
- Hogy te mekkora barom vagy! - rontott be Louis köszönés nélkül és a vállával erőteljesen meglökött, ahogy elhaladt mellettem.
- Neked is hello - morogtam, becsuktam az ajtót és elindultam utána a nappaliba.
- Miért csináltad ezt, Harry? - kiabált rám, mintha meg sem hallotta volna az előző mondatom. - Holly kikészült, a szobájában van és csak sír, Paul őrjöng és senki sem érti a helyzetet!
Ahogy elképzeltem Hollyt, amint a szobájába zárkózva, magába temetkezve zokog, összeszorult a torkom, másrészt viszont idegesített Louis számonkérése.
- Mert azt hiszed nekem olyan könnyű volt? Végig azt hittem, hogy Darcy, aztán kiderült, hogy még csak nem is ismerem azt a lányt - vágtam vissza dühösen. És csak még indulatosabb lettem, mikor rájöttem, hogy ettől függetlenül semmit sem változtak iránta az érzéseim.
- Ne próbáld nekem bemesélni, hogy ez mind azért van, mert hazudott neked. Nem, nem is hazudott, csak elhallgatott valamit. Hibázott. Na és? Te hányszor hibáztál már? - tárta szét a karját Lou számonkérően. - Szerintem tudod mi van? Csak beijedtél, mert rájöttél, hogy...
- Szeretem - ordítottam barátom képébe, mire elhallgatott és néhány másodperc múlva széles vigyorra húzódott a szája. - Most meg mit vigyorogsz? - morogtam.
- Tudtam, hogy beismered, csak egy kicsit noszogatni kell - húzta ki magát és vigyora még szélesebb lett. - Na, akkor meg mit tökölsz még itt? Húzzál vissza és mondd meg Hollynak is! - utasított az ajtó felé mutatva.
- Nem lehet.
- Mi van? Meg vagy huzatva? Nem hallottad mit mondtam az előbb? - kelt ki magából Lou elképedve. - Holly ki van bukva, mert ejtetted, pedig szeret. Te itt ült, mint egy mamlasz és azon rágódsz, hogy elcseszted, pedig szereted. Akkor meg mi az istenért nem ülsz már a rohadt kocsiban, hogy megmondd neki? - emelte fel a hangját a mondandója végére.
- Szeretem őt - ismételtem meg, amit már így is tud. - De nem fogom megmondani neki.
- Miért? - Louis úgy tűnik sikerült teljesen ledöbbentem és valószínűleg totál idiótának tartott. Legalábbis az arckifejezése erre engedett következtetni.
- Lou, gondolj bele... a paparazzik nem hagynák élni, minden lépésünket követnék, nem lenne normális életünk. Ráadásul a baleset is miattam történt. Ha nem engedem, hogy Taylor... - Inkább elhallgattam és lemondóan megráztam a fejem.
 - Idióta vagy Harry, ha elengeded - csóválta a fejét Lou és láttam, hogy nem tudja megérteni a döntésem.
- Tudom - értettem egyet. - De azt akarom, hogy boldog legyen. És én nem tehetem boldoggá, ezért kell elengednem, hogy valaki másnak lehetősége legyen rá.
Louis néhány percig csak szótlanul méregetett, majd bólintott, közelebb lépett és megveregette a vállam, majd minden további nélkül távozott. Keserűen elmosolyodtam. Fájt a szívem, de épp ezért tudtam, hogy jól döntöttem. A legfontosabb, hogy Holly boldog legyen.