Fényképalbum

Egy kis ráadásként, itt vannak azok a jelenetek, amik nem kerültek bele a történetbe. :)

Holly és Harry:

Holly és Leah

Ty, amikor először látja Leah-t

És néhány kép, amikor Leah már nagyobb.

Epilógus - Az esküvő

5 hónappal később

Borzasztóan ideges voltam. A gyomrom összeszorult, ahogy a torkom is, olyan érzés volt, mintha valaki fojtogatna, egyszerűen nem kaptam levegőt. Mintha nem is az esküvőmre, hanem a kivégzésemre készülnék. Ezen a napon felhőtlenül boldognak kellene lennem, nem igaz? Ugyanúgy, mint amikor elmondtuk anyának, vagy éppen tudattuk a fiúkkal.

Akkor boldog voltam. Abban a pillanatban, hogy Harry letérdelt elém és másodjára is megkérte a kezem, én - ezúttal - gondolkodás nélkül, feltételek nélkül mondtam ki az igen-t. De ahogy telt az idő és közeledett a kitűzött időpont, egyre jobban elbizonytalanodtam. Elkerülhetetlen volt, hogy előbb vagy utóbb, de a rajongók és a sajtó ne szerezzen tudomást az eljegyzésről, valamint arról, hogy mi történt Darcy-val és miért került hozzánk Leah. Napokig ettől volt hangos a televízió, ezt harsogták az újságok címlapjai és ez volt a téma a közösségi oldalakon is.

A legtöbben örültek neki, hogy Harry végre megállapodik és befejezi az örökös csajozást, de jó páran voltak az olyanok is, akik gyűlölködő üzenetekkel bombáztak, többek között, hogy "nem érdemlem meg őt","csak a pénzéért vagyok vele" és "tűnjek el az életéből vagy nagyon meg fogom bánni". Harry próbált megnyugtatni, de ő sem volt mindig mellettem, hogy megvigasztaljon és elterelje a figyelmem, ezért számtalan éjszaka sírtam álomba magam. Az sem könnyítette meg a dolgom, hogy a srácoknak nem sokkal Harry látogatása után volt esedékes egy hosszabb turnéja, ami azt jelentette, hogy 2 és fél hónapig egyáltalán nem találkozhattunk, csak a rövid telefonbeszélgetések és a még kurtább skype-olások alkalmával tudtuk a kapcsolatot tartani. Ők rohantak, minden helyszínen csak néhány napot időztek, én pedig itthon emésztettem magam, hogy tényleg jó ötlet-e, amire Harryvel készülünk. Megijesztett, hogy - ha csak másodpercekre is, egy-egy gyenge pillanatomban -, de megfordult a fejemben, hogy talán le kellene fújnunk az esküvőt.
Végül mégsem tettük meg, ezért állok most itt a tükör előtt, félig felöltözve és gyomorgörccsel, miközben a násznép már odakint gyülekezik és mindenki csak rám vár. Most - ha nem is ugyanolyan értelemben - de egy kis időre átérezhettem, milyen lehet a srácoknak, mielőtt kilépnének a színpadra, a rengeteg ember elé. Szörnyű érzés.

Pár lépést hátrébb léptem és meglebbentettem magam körül a ruhám alsószoknyáját. Amikor anyával ellátogattam az esküvői ruhaszalonba és hosszas keresgélés után kezembe akadt ez a ruha, tudtam, hogy ő az igazi. Ezt a ruhát akartam viselni, amikor örök hűséget fogadok Harrynek. Most viszont elakadtam. A felső rész még türelmesen várakozott az állványon a szoba másik sarkában, de még nem tudtam rávenni magam, hogy felvegyem.
Leültem a fésülködő asztal előtti székre és a kezembe temettem az arcomat. Miért tétovázok? Hát, nem ezt akartam? Harry-t, aki azt mondja szeret és velem akarja leélni az életét... most pedig beijedek, alig pár órával az esküvő előtt, mikor végre valóra válhatna, amire évek óta várok?
Határozott kopogás zavart meg, aztán a halk "szabad" felszólításomat követően nyílt az ajtó, majd anya és Kelly csusszant be a helyiségbe. Ők ketten voltak azok, akik a legjobban lelkesedtek és kezükbe vették a szervezést. Mindenről kikérték a véleményem, de a végeredményt még én sem láthattam, szóval a díszlet és a hely számomra is ismeretlen még.
- Jajj kincsem, mi a baj? - Anya odasietett mellém és tenyerét a csupasz vállamra téve, megszorította azt. Kelly kicsit hátrébb állt meg, de ő is biztató pillantásokat lövellt felém.
- Nem tudom... azt hiszem nagyon izgulok - ismertem be.
- Le akarod fújni? Még meggondolhatod. Ha akarod kimegyek és hazaküldök mindenkit - ajánlotta fel anya.
- Dehogyis! Eszemben sincs, én csak... rendben leszek. Csak kell még egy kis idő - bizonygattam és a tükörben néztem farkasszemet a mögöttem álló édesanyámmal, aki ezt hallva melegen elmosolyodott.
- Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Az én bátor, gyönyörű kislányom. - Lehajolt és egy puszit lehelt az arcomra, én pedig egyik kezemmel hátranyúltam és átölelve a nyakát magamhoz öleltem, bár azt nem tudtam, miért lennék bátor. Elvégre nem bátorságot kellene éreznem, amiért hozzámegyek ahhoz a férfihoz, akit szeretek!
Ez volt az igazság. Akartam Harry-t, mindennél jobban a felesége akartam lenni, mindössze még egy kis időre volt szükségem, hogy összeszedjem magam, hiszen ez egy nagyon nagy lépés. De kész vagyok megtenni, ha Harry ott van az oldalamon. Együtt menni fog.
- Megyek és megnézem, mi a helyzet odakint - jelentette ki anya. - Kelly majd segít elkészülni. - Még utoljára végigsimított a vállamon, majd elhagyta a szobát.
- Minden rendben lesz, Holly - nyugtatott meg Kelly nagy mosollyal, miközben átvette anya megüresedett helyét és rendezgetni kezdte a tincseimet.
- Persze, én is tudom - sóhajtottam fel és fejemet hátradöntve néztem fel barátnőmre. Igen, ez alatt a néhány hét alatt, annyi mindenben támogatott és segített, hogy könnyű szívvel a barátnőmnek mondhattam. Határozottan jó érzés volt, hogy ilyen emberek állnak mellettem. - Szóval, segítesz felvenni a ruhát?

A lépcső felé tartottam, mikor meghallottam annak a dalnak az első ütemeit, amit Harryvel közösen választottunk ki a bevonulásomhoz. Anyáék úgy gondolták, sokkal látványosabb lesz, ha az emeletről vonulok le, majd a termen végigsétálva csatlakozom Harryhez az oltárnál. Ennek megfelelően apa már a legfelső lépcsőfokon várt rám, hogy odakísérhessen és hatalmas mosollyal nyújtotta nekem a karját, amit hálásan karoltam át. Reméltem, hogy meg fog tartani, ha esetleg az én lábaim felmondják a szolgálatot.

Lassú léptekkel indultunk lefelé, egyre közeledtünk a lépcső végéhez. Hallottam a vendégek sustorgását és a sóhajokat, amikor megláttak. Mindannyian mosolyogtak, úgy gondoltam, tökéletes választás volt a ruha, de csak egy pillanatra néztem a meghívottakra, tekintetem azonnal a férfit kereste, aki miatt ma itt vagyok.
Amint megpillantottam Harryt, az összes kétségem és félelmem butaságnak tűnt. Mégis mitől rettegek? Hisz ez a csodálatos fiú csak engem szeret, akkor meg mi értelme megijednem? Eddig is szerettem, ez csak egy megerősítése a szerelmünknek.
Kicsit megszaporáztam a lépteimet, hogy minél hamarabb Harry mellé érhessek és megrántottam apát is, hogy siessen, mire a vendégek soraiban nevetés söpört végig. Láttam, hogy Harry is elvigyorodik és kicsit elpirulva bár, de viszonoztam a gesztust. Szemem az első sorra irányult, ahol ott ültek azok az emberek, akik fontosak voltak számomra: anya, ölében Leah-vel, a srácok, Kelly, Harry családja és néhány régebbi barátom.
Végül pár lépésnyire az oltártól, apa elengedett és szembefordított magával. - Szeretlek kicsim. Örülök, hogy boldog vagy - Hatalmas kezeit a vállamra fektette és nyomott egy puszit a homlokomra.
- Én is szeretlek, apa - suttogtam és miközben megöleltem, egy pillanatra behunytam a szemem, hogy visszatartsam a szememben gyülekező könnyeket.
Elengedtük egymást és felléptem Harry mellé, aki azonnal a kezem után nyúlt és összekulcsolta az ujjainkat. Kicsit megszorította a kezem, amitől végtelen nyugalom szállt meg. A pap belekezdett az ilyenkor szokásos beszédbe, de alig tudtam rá figyelni, egyre csak Harry arcát pásztáztam szememmel, míg rám nem pillantott és egy féloldalas mosoly kíséretében fejével az előttünk álló férfi felé biccentett, hogy figyeljek a szövegre. Úgy tettem, ahogy kért, de képtelen voltam megállni, hogy a szertartás alatt ne vessek rá még néhány lopott pillantást. Olyan tökéletes volt. És hamarosan csak az enyém.
- Harry Edward Styles, akarod-e az itt jelenlévő Holly Rosett-et feleségedül? -  tért rá a pap a lényegre. A szívem a torkomban dobogott, ahogy Harry felé fordultam és visszafojtott lélegzettel vártam a válaszát.
- Mindig és örökké - válaszolt Harry, majd a formalitás kedvéért hozzátette. - Igen - És felhúzta a gyűrűt az ujjamra.
- És te, Holly Rosett, akarod-e férjedül az itt megjelent Harold....
- Igen! - vágtam rá, mielőtt a pap végigmondhatta volna, amivel újabb nevetést váltottam ki az összegyűltekből, de nem érdekelt. Minél hamarabb a férjemnek akartam tudni. Megfogtam a kezét és felhúztam az ujjára az egyszerű, arany karikagyűrűt.
- A rám ruházott hatalomnál fogva, mostantól férj és feleség vagytok - jelentette be a pap. - Most már megcsókolhatod a menyasszonyt - mosolygott Harry, akinek nem kellett kétszer mondani.
Elkapta a derekam, közelebb rántott magához és ajkait az enyémekre szorította, mégsem éreztem hevesnek a csókot, inkább gyengéd volt és szeretetet sugárzott. A fülemben doboló vértől és a boldogságtól, alig hallottam a násznép ujjongását, egyedül Harry karjai a derekam körül és a mámorító csókja foglalkoztatott. Most már csak az enyém volt. Kívül belül, ahogyan én is az övé.
Szeret. Szeretem.

PART 2./ V. fejezet

Sziasztok! :)

Általában nem írok ilyesmit a részek előtt, de most kivételt teszek, ugyanis el akarom mondani, hogy ez az utolsó rész, illetve még az Epilógus van hátra, ami reményeim szerint még a héten megérkezik! Köszönöm azoknak, akik még itt vannak, és arra is van erejük, hogy kommenteljenek nekem! Hálás vagyok! Ennyit akartam, jó olvasást! :)

Már több, mint egy hét telt el a Harryvel való találkozásunk óta, de még mindig nem tudtam elfelejteni az arcát, amikor közöltem vele, hogy Darcy végakarata szerint, mi vagyunk Leah hivatalos gyámjai. Nem is tudom, igazából mire számítottam, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy a fiú ilyen hidegen elutasít, anélkül, hogy végighallgatna. Egy kicsit ismét összetörtem, olyan érzés volt, mintha Harry másodjára is kikosarazott volna. De ez még szörnyűbb volt, mert most Leah-ről is lemondott.
Azóta aláírtam a papírokat és hivatalosan is én lettem a baba gondviselője. Imádtam vele lenni, kicsit olyan volt, mintha Darcy is velem lenne, legalábbis egy része. Anya mindenben segített. Miután hazaérkeztem, elmeséltem neki mi történt és jól kisírtam magam, közölte, hogy ha Harry ilyen fafejű, akkor egyikünket sem érdemel meg. Ezt hallva eszembe jutottak Kelly szavai: tényleg mindenki tudta, hogy még mindig érzek valamit Harry iránt.
Most pedig éppen a fürdőben álltam a tükör előtt és megpróbáltam vállalható külsőt ölteni magamra. Úgy terveztük, hogy amint anya hazaért a munkából, kivisszük Leah-t a parkba. Nem akartam elhagyni magam, habár én úgy éreztem nem csak a nővéremet, de azt az embert is elvesztettem, akivel el tudtam volna képzelni egy közös jövőt.
Éppen végighúztam a szájfényt az ajkaimon, amikor a csengő dallamos hangon jelezte, hogy valaki áll az ajtóban, egyúttal Leah is sírni kezdett. Kisiettem a fürdőből, majd egy pillanatra tanácstalanul megálltam az előszoba és a nappali között.
- Rögtön jövök! - kiáltottam végül az ajtó felé. Bár tudtam, hogy az illető kint várakozik, mégis először a nappaliba indultam, hogy megnyugtassam a kicsit. A karomba kaptam és miközben ringattam, halk, nyugodt hangon beszéltem hozzá. Mikor abbahagyta a sírást, visszatettem a kiságyba és indultam ajtót nyitni.

- Sajnálom, hogy idáig ke... - Elakadt a szavam, ahogy megláttam a lépcsőn álldogáló személyt. Ahogy kinyitottam az ajtót, abbahagyta a nézelődést és felém fordult.
- Szia Holly. - Jól láthatóan zavarban volt. Intett egyet, majd kezét visszasüllyesztette a nadrágja zsebébe. Talán azt várta, hogy behívom, de jelenleg arra sem voltam képes, hogy megszólaljak.
- Mit keresel itt? Azt hittem Londonban mindent elmondtál - válaszoltam végül, köszönés helyett. Felkavart, hogy újra látom, azt hittem az egy héttel ezelőtti találkozásunk lesz az utolsó és most itt áll előttem. - Mit akarsz, Harry? - sóhajtottam fel és fejemet az ajtónak döntöttem, hirtelen végtelenül kimerültnek éreztem magam.
- Csak beszélni szerettem volna veled és... látni, hogy jól vagy-e - tette hozzá habozva.
- Rendben, láttad, hogy kutya bajom, most már mehetsz. - Hátraléptem és félig becsuktam az ajtót, de Harry tenyere nekinyomódott a fának és nem engedte, hogy kizárjam.
- Holly, kérlek!
- Nincs miről beszélnünk, Harry - ráztam a fejem. - Világosan elmondtad, hogy te mit akarsz és én megértettem. Azt mondtad, te nem akarod ezt és én azóta is próbálom elfelejteni, erre most idejössz és...
- Megnéztem az albumot - vágott a szavamba. - A képeket... láthatnám? - kérdezte és reménykedve tett egy lépést közelebb, de erősen fogtam az ajtót.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet - ráztam a fejem. - Mi értelme lenne?
- Gondolkoztam Holls. Miután elmentél. Egész éjjel nem tudtam aludni, csak az járt a fejemben, amiket mondtál. Teljesen összezavarodtam, elvégre három évig nem láttalak, aztán váratlanul beállítasz, ráadásul szörnyű hírekkel. Azt mondod a nővéred meghalt, a kisbabájának pedig én vagyok az egyik gyámja. Először el sem hittem, az egész egy rossz rémálomnak tűnt, nem is akartam elhinni. Nem hibáztathatsz ezért, Holly! - fakadt ki és elkapta az ajtó szélét markoló kezemet. - De aztán rájöttem.
- Mire? - kérdeztem rekedtesen, mikor jó pár pillanat telt el úgy, hogy nem folytatta.
- Hogy akarom ezt. Rájöttem, hogy nem futamodhatok meg, csak mert ez valami új és szokatlan, mert lehet, hogy elszalasztom az utolsó esélyem... az utolsó esélyem, hogy veled lehessek - nyögte ki nehézkesen. - Azt hittem, akkor sikerült lezárnom a kapcsolatunkat, de amikor újra megláttalak, már akkor tudtam, hogy hiba volt elengednem téged. Mert még mindig sze...
- Ne! Ne mondd ki, Harry! - Hevesen ráztam a fejem, látásomat elhomályosították a szememben gyülekező könnycseppek. Megpróbáltam kiszabadítani a kezem Harry fogásából, de nem engedte.
- Miért? Szeretlek Holly! Még mindig szeretlek, ezen nem változtatott a külön töltött idő sem, csak megerősítette. Hatalmas hülye voltam, amiért akkor hagytalak elmenni és még nagyobb idióta, hogy ezt újra megtettem a kávézóban, de még egyszer nem akarom elkövetni ezt a hibát! - Mielőtt bármit válaszolhattam volna, letérdelt elém, szabad kezével a kabátzsebébe nyúlt és egy bársonydobozt húzott elő. - Holly Rosett! Szeretlek és mindennél jobban szeretnék a családod része lenni. Kérlek, csak mondd, hogy megbocsátasz és hozzám jössz feleségül és én leszek a legboldogabb ember az egész világon!
Míg a mondandója végére ért, folyamatosan ráztam a fejem, lassan beleszédültem a gyors mozdulatokba. Felfoghatatlan volt, amit mondott, hallottam a szavakat, amiket kiejt a száján, de nem álltak össze értelmes mondattá. Érthetetlen volt számomra, hogy miért jött ide. Miért most?
- Holly, hozzám jönnél? - tette fel újra a kérdést és éreztem, ahogy a keze izzadni kezd, ahogy még erősebben szorítja az enyémet.
- Harry, én... - Ahogy a szemébe néztem, rengeteg érzelmet láttam benne. Félelmet, tanácstalanságot, reményt... amit én nem adhattam meg neki. - Nem... nem lehet, sa-sajnálom - suttogtam, nem is voltam benne biztos, hogy hallotta, egészen addig, amíg elengedte a csuklómat és keze nekicsapódott az oldalának. Úgy állt ott, ahogy én is éreztem magam: nyomorultul és csalódottan.
- Én sajnálom, sajnálom - hajtogattam, másra nem is voltam képes.
Hátraléptem és becsuktam az ajtót, képtelen voltam tovább nézni Harry-t, aki úgy tűnt, teljesen magába zuhant. Kavarogtak a gondolatok a fejemben, ahogy hátamat az ajtónak vetettem és lecsúsztam a földre. Az egész olyan hihetetlennek tűnt, hogy meg kellett csípnem magam, nem álmodom-e. Most már kapkodtam a levegőt, számra szorított kézzel próbáltam elfojtani a feltörni készülő könnyeimet, kevés sikerrel. Pillanatokon belül zokogtam. Éppen most utasítottam el Harry házassági ajánlatát, az egyetlen fiúét, akivel el tudtam volna képzelni, hogy az oltár elé állok. Mi van velem? Lehet, hogy hibázott, de most mégis itt van, és csak ez a lényeg nem?
Felpattantam és felrántottam az ajtót.
 - Harry, várj! - Már épp beszállni készült a kocsijába, de a hangomat hallva megtorpant és felnézett rám. Vettem egy mély lélegzetet, elképzeltem, hogy festhetek: ziláltan, kócosan, kisírt szemmel, de most nem érdekelt. Leszaladtam a lépcsőn, egyenesen Harryhez.
- Igen? - Láttam, hogy egy pillanatra meglepődött, de aztán felvette a semleges arckifejezést, mint aki már nem számít semmire.
- Komolyan... komolyan gondoltad azokat, amit az előbb mondtál? - tettem fel a kérdést.
- Minden szót - válaszolt kis csend után. - Tudom, hogy elcsesztem, de most itt vagyok, hogy helyrehozzam, te viszont esélyt sem...
- Igen - vágtam a szavába.
- Tessék? - értetlenkedve vonta fel a szemöldökét, aztán mintha felismerés csillant volna a tekintetében.
- Igen. Hozzád megyek.
Harry majdnem eltátotta a száját döbbenetében, majd egy másodperccel később a karjába kapott és arcát a nyakamba temette. Olyan erővel szorított magához, szinte levegőt sem kaptam, de kisvártatva az én kezem is megtalálta az utat, átöleltem a nyakát és beletúrtam a hajába.
- Komolyan, Holls? Komolyan mondod? - morogta a nyakamba.
- Igen, komolyan mondom. - Most már újra sírtam, de ezek örömkönnyek voltak.

- Szeretlek, kibaszottul szeretlek. Annyira sajnálom, egy idióta voltam. - Felemelte a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni, de még mindig nem engedett el. - Remélem egyszer megbocsátasz nekem.
- Szerinted itt lennék, ha nem bocsátottam volna meg? - néztem fel rá, kissé félrebillentve a fejem, amivel sikerült az arcára csalnom egy halvány mosolyt.
Elengedett és két keze közé fogta az arcomat. - Köszönöm, hogy igent mondtál - suttogta, ajkai az enyémeket súrolták, majd lassan, finoman megcsókolt. Lehunytam a szemem, a lábaim annyira remegtek, hogy meg kellett kapaszkodnom a karjában. Annyira hiányzott az érintése, a csókja, az ölelése, ezért most, hogy mindez rám zúdult, alig tudtam kontrollálni magam.
Kisvártatva Harry elhúzódott tőlem és homlokát az enyémnek döntötte. A szemem még mindig csukva volt, pilláim meg-megrebbentek, mikor megéreztem Harry lélegzetét, alig pár milliméternyire az arcomtól.
- Nem akarsz bejönni? - mormoltam, hogy megtörjem a közénk telepedett csendet.
- De szeretnék - válaszolt ugyanolyan halkan és amikor felnéztem rá, láttam, hogy mosolyog. - Szeretném látni Leah-t, elvégre most már a kislányunk, nem igaz?
Nem szóltam semmit, csak ujjaim az övéi közé fontam és elindultam befelé. Igaza volt. Leah most már a mi gyerekünk volt és én nemsokára Harry felesége. Hamarosan egy család leszünk.

PART 2./ IV. fejezet

Azt hittem, másnapra jobban leszek, kipihenem magam és lesz elég erőm beszélni Harryvel, de amikor reggel felébredtem, egyáltalán nem éreztem úgy, hogy képes lennék rá. Nem csak azért, mert ez önmagában is túl sok volt nekem, de Darcy haláláról beszélni és arról, hogy Leahnek most már mi vagyunk a gyámjai még nehezebbé tette az egészet. Viszont tudtam, hogy meg kell tennem, hiszen ez a baba érdeke.

Megkértem Niall-t, hogy utolsó szívességként hívja fel Harry-t és beszéljen meg vele egy találkozót, mivel attól tartottam, ha én keresem meg, élből elutasít.
- Rendben, beszéltem vele. Úgy tudja, hogy egy megbeszélés miatt fél óra múlva találkozunk a srácokkal a 66. utcai kávézóban - közölte velem a szőke fiú, miután letette a telefont.
- Köszönöm.. megint - nyögtem ki elszoruló torokkal, mire Niall bátorítóan magához húzott, hogy megajándékozzon megnyugtató ölelésével.
Mivel - ha időben akartam odaérni - alig negyed órám maradt, ezért nekiláttam a készülődésnek. Gyorsan lezuhanyoztam és kerestem magamnak valami kényelmes és meleg ruhát, ugyanis az időjárás nem hazudtolta meg önmagát, egész éjszaka zuhogott az eső és a hűvös idő még most is kitartott.
Viszont az evésre képtelen voltam. A reggeli, amit Kelly készített fantasztikusan nézett ki, mégis, elég volt belegondolnom abba, hogy most már nem sok választ el attól, hogy újra lássam Harry-t és teljesen elment az étvágyam. Végül üres hassal, idegesen indultam el a találkozóra... amiről Harry még csak nem is tudott.
Minden tiltakozásom ellenére, Niall ragaszkodott hozzá, hogy tömegközlekedés helyett elvigyem az autóját, ezért most a GPS-t használva próbáltam eljutni a kávézóhoz. Bár a délelőtti forgalom nem könnyítette meg a dolgom, végül mégis leparkoltam a Monmouth előtt. Magamhoz vettem a táskám, amiben a fényképek is ott lapultak, egy pillanatra becsuktam a szemem és igyekeztem csillapítani a szívem dobogását, majd kiszálltam az autóból és elindultam a bejárat felé.
Ahogy közeledtem a kávézóhoz, az üvegablakon keresztül kiszúrtam Harry-t, aki már az egyik sarokasztalnál ült. Szerencsére ő még nem vett észre engem, egyik kezében az itallapot tartotta, miközben valószínűleg telefonált valakivel. Elkaptam a tekintetem és meggyorsítottam a lépteimet, hogy minél hamarabb elérjem az ajtót.
Amint beléptem a helyiségbe a csengő dallamos hangja jelezte az érkezésem és azonnal megütötte fülem a finom zörejek és beszélgetés zaja, valamint orromba kúszott a friss kávé illata. Pillantásommal végigpásztáztam a helyet és ismét kiszúrtam a fiút, aki ezúttal már szemben volt velem, de még mindig nem vett észre. Kissé remegő lábakkal, de már lélekben felkészülve az elkerülhetetlen találkozásra, elindultam az asztal felé. Már csak pár méterre voltam, amikor Harry felnézett. Talán megérezte a jelenlétem vagy csak hallotta a cipőm sarkának koppanásait, de elszakította tekintetét az asztallapról és egyenesen a szemembe nézett. Most már az asztal mellett álltam, tétován fontam ujjaim a szék támlája köré, de még nem ültem le. Harry reakciójára vártam.
- Holly? - kérdezte és teljesen döbbentnek tűnt. Pillantása köztem és az ajtó között cikázott, valószínűleg azt mérlegelte, hogy nem vette észre az érkezésem. - Hogy kerülsz ide?
- Szia - üdvözöltem félszegen, majd felkészültem a magyarázatra. - Tudod, megkértem Niall-t, hogy valamilyen ürüggyel hívjon ide téged, mert nem voltam benne biztos, hogy...
- Nem - szakított félbe, mielőtt befejezhettem volna. - Úgy értem, hogy kerülsz ide Európába? Londonba.
- Ó - szaladt ki a számon és éreztem, hogy elpirulok. Hát, persze, hogy arra kíváncsi... bár mintha bosszúság villant volna a szemében, amikor elárultam, hogy Niall becsapta a banda megbeszéléssel. - Beszélni szerettem volna veled egy fontos dologról - mondtam ki végül az igazi okot.
- Nos, akkor talán le is ülhetnél - mutatott a szék felé, mire bólintottam és ügyetlenül lehuppantam az ülőalkalmatosságra. - Kérsz valamit inni? - tette fel udvariasan a kérdést.
- Egy mentás tea jól esne - kaptam az alkalmon.
Harry odaintette a pincérnőt, leadtam a rendelésem, majd magának is kért egy feketekávét. Miután a lány biztosított, hogy azonnal hozza az italokat és távozott, újra csend telepedett közénk. Mindketten egymást néztük, mintha sem én, sem ő nem hitte volna el, hogy itt ülünk mindketten 3 év után. Szemügyre vettem Harry minden vonását és nem éreztem kellemetlennek a helyzetet, mivel ő is ugyanezt tette velem. Elgondolkoztam, vajon milyennek láthat ilyen hosszú idő után? Én még mindig ugyanazt a Harry-t láttam, csak jóval érettebbnek és férfiasabbnak, de közben én is változtam, másképpen öltöztem, másképpen viselkedtem, viszont még mindig ugyanaz az összezavarodott, összetört szívű lány voltam, akit 3 évvel ezelőtt, vissza sem nézve otthagyott.
A pincérlány szakított ki a kis világunkból, meghozta az italainkat. Amint letette elém a gőzölgő teát, máris az ujjaim közé vettem a poharat és kicsit ellazultam, ahogy a forró porcelán érintését éreztem a bőrömön. Harry kortyolt egyet a kávéjából, mintha csak meg akarta volna ízlelni, majd letette a csészét és tekintete rám villant.
- Szóval, miről akartál beszélni? Őszintén meglep, hogy itt látlak, már olyan régen volt... nagyon jól nézel ki - kapkodott a témák között, érezhető volt, hogy nem teljesen ura a helyzetnek. - Darcy hogy van? Párszor beszéltem vele, hallottam, hogy babát vár, bár nyilván azóta már megszületett és...
- Meghalt. - Mindössze ezt az egy szót tudtam kinyögni. Ledöbbentett a tény, hogy Darcy beszélt Harry-vel. Hogy kapcsolatban állt vele, nekem mégsem szólt róla. Eltitkolta előlem. - Belehalt a szülésbe. De a kicsi jól van. Kislány lett, a neve Leah - kényszerítettem ki magamból még néhány mondatot.
Ennek ellenére nem úgy tűnt, mintha Harry hallotta volna, amit mondtam neki. Mozdulatlanul ült, csak az arcvonásai változtak. Először kétségbeesés, aztán düh, végül pedig egyértelműen fájdalom. Megértettem, hisz Harry mindig is sokkal közelebb állt Darcyhoz, mint én valaha is megtehettem volna ezt. Míg én alig ismertem a nővéremet, a fiúval évek óta jó barátok voltak.
- Mikor? - suttogta, de már ennek az egy szónak a kimondása is komoly erőfeszítést okozott neki.
- Úgy három hete. Nagyon hirtelen történt, senki nem számított rá. Csak a legközelebbi családtagok... - Elcsuklott a hangom, rájöttem ez hogy hangozhatott Harry számára. Mintha ő nem lett volna annyira fontos, hogy ott legyen. Torkomat kaparta a sírás, de már képtelen voltam könnyeket ejteni. - Annyira sajnálom Harry...
- Ezért jöttél ide? Hogy ezt elmond? - tudakolta erőteljesen, mielőtt végigmondhattam volna. - Emiatt nem kellett volna ennyit utaznod, egy telefonhívás is megtette volna.
Tagadhatatlanul rosszulesett, amit mondott, még akkor is, ha tudtam, csak a váratlanul jött tragédia híre és a rá telepedő gyász miatt ilyen, hiszen eddig egyáltalán nem viselkedett ellenségesen.
- Igazából nem csak emiatt. - Láttam rajta, hogy nem tetszik neki, amit hall, de mindenképpen közölnöm kellett vele, mi állt Darcy végrendeletében. - Néhány napja felhívott egy ügyvédnő. Azt kérdezte be tudnék-e menni, mivel a nővérem végrendeletében én és te is szereplünk, de mivel te nem tartózkodtál azon a földrészen, így én maradtam. - Harry szája megrándult, de semmi más jelét nem adta, hogy ez zavarja-e vagy sem, ezért folytattam. - Darcy-hoz valószínűleg te álltál a legközelebb, engem pedig azért választott, mert a testvére vagyok...
- Mire választott? - szakított félbe élesen Harry, mire vettem egy mély levegőt. Bár nem terveztem összeszólalkozni vele, de kezdett feldühíteni, hogy folyton a szavamba vágott. Ebben nem változott, sosem volt képes végig hallgatni másokat.
- Arra, hogy Leah gyámjai legyünk.
- A gyámjai? - visszhangozta hitetlenkedve és olyan arcot vágott, mintha citromba harapott volna.
- Igen Harry, a gyámjai. A nevelőszülei, ha jobban tetszik így. Alá kell írnunk egy szerződést, amivel alátámasztjuk, hogy gondját viseljük és felneveljük a babát - világosítottam fel idegesen. Idegesített, hogy ilyen gyerekes és nem tudja nyugodtan kezelni a helyzetet.
- Nem - jelentette ki, mire bennem rekedt a levegő. - Nem kérheted ezt tőlem.
- Nem én kérem, hanem Darcy! - csattantam fel. Most már valóban dühös voltam.
- Nem. Ez lehetetlen - hajtogatta Harry, majd olyan lendülettel állt fel, hogy felborította a poharát. A kávé végigömlött a fehér terítőn, onnan csöpögött a padlóra, de a fiút ez egy kicsit sem érdekelte. Falfehér arccal nézett le rám és gyanítom, én sem festhettem sokkal jobban, ráadásul remegtem a dühtől és a visszafojtott sírástól. - Nem hagyhatok minden hátra, hogy rohanjak Los Angelesbe! Mi lesz a bandával? Mi lesz az életemmel? A francba, azt sem tudom, hogy hogyan kell gyereket nevelni! Nem kérhetsz tőlem ilyet - ismételte meg, szinte könyörögve nézett rám.

Összeszorítottam az ajkam. Fél kézzel belekotortam a táskámba, miközben felálltam. - A világért sem akarom, hogy a tökéletes életedbe valami hiba csússzon.
- Holls..

- Ne! - Elutasítóan felemeltem a kezem, hogy elhallgattassam, mielőtt mentegetőzni kezdene. - Felejts el, amit mondtam és élj csak tovább, ahogy eddig, élvezd a hírnevet! Sajnálom, hogy raboltam az idődet! - Közelebb léptem hozzá és a kezemben tartott fényképalbumot odalöktem neki. - Viszlát, Harry - köszöntem el és biztos voltam benne, hogy ez a búcsú már végleges.
Az összetört szívem szúró darabkái könyörtelenül jelezték nekem.

PART 2./ III. fejezet

- Biztos vagy ebben, Holly? Valóban jó ötlet lenne most odamenned?

Anya olyan kétkedő pillantással méregetett, hogy én is kezdtem elbizonytalanodni azt illetően, tényleg ez-e a legjobb megoldás. De aztán eszembe jutott Darcy levele és ő azt akarta, hogy Leah-nek legyen családja. Egy családba pedig beletartozik egy apa is és mivel Tyler nem hajlandó felelősséget vállalni, így Darcy azt az embert választotta helyette, akit a legmegfelelőbbnek tartott. És bár én nem voltam biztos benne, hogy Harry tényleg az a személy, mindenesetre joga van tudni róla.

Ennek ellenére anyának igaza volt, nem voltam biztos benne, hogy találkoznom kellene Harryvel, főleg abból az okból, hogy ilyesmit közöljek vele. Azóta, hogy ott, három évvel ezelőtt szakított velem, egyetlen szót sem beszéltünk. Ő nem keresett, én pedig féltem a reakciójától, magamat ismerve, nem bírtam volna ki még egy visszautasítást.

Viszont az azóta eltelt idő és legfőképp Darcy végrendelete ráébresztett arra, hogy nem futhatok örökké előle. Három év hosszú idő, ezalatt sokat változtunk, mind én, mind pedig Harry. Eldöntöttem, hogy többé nem futamodok meg előle. Most már nem magamra kell gondolnom, ez Leah érdeke.

- Valószínűleg nem, de muszáj mennem - válaszoltam meg anya kérdését, aki ezt hallva csak beletörődve ölelt magához. - Vigyázz Leah-re, rendben? Pár nap és visszajövök. Talán Harry is eljön, hogy lássa - tettem hozzá futólag, de erről egyáltalán nem voltam meggyőződve.

Még egyszer, utoljára elköszöntem anyától, megölelgettem Leah-t, aztán leadtam a csomagjaimat és a beszállókapuhoz indultam. Először Leah-t is magammal akartam hozni, hátha így jobban meg tudom győzni Harryt, de végül anya lebeszélt erről az ötletemről és végül én is beláttam, hogy még túl kicsi egy ilyen úthoz. Ezért csak néhány fotó lapult a táskámban, amit Harrynek szándékoztam mutatni.

Az egész repülőút alatt szorongtam. Megpróbáltam olvasni, de miután túljutottam néhány oldalon és fogalmam sem volt, hogy miről volt szó az elmúlt öt percben, inkább felhagytam az olvasással, helyette csak bámultam ki a felhőkre és gondolkoztam.

Túl gyorsan érkeztem meg és ahogy a gép landolt, egyre kétségbeesettebb lettem. Még nem készültem fel a találkozásra, de ez csak akkor tudatosult bennem, mikor megpillantottam Niall szőke fejét a várakozók között. Egyedül neki szóltam, hogy jövök, a fiúk közül vele voltam a legközelebbi kapcsolatban, rendszeresen beszéltem vele, még azután is, hogy eljöttem Londonból és tudtam, hogy ő segíteni fog elrendezni a dolgokat.

Ahogy kiszúrt a tömegben, azonnal elmosolyodott és integetni kezdett. Esetlenül visszaintettem, majd a csoportokban álldogáló vagy éppen kifelé igyekvő emberek között szlalomozva próbáltam eljutni hozzá, miközben ő is elindult felém, így félúton találkoztunk.

- Örülök, hogy látlak! - üdvözölt lelkesen, majd szinte azonnal a karjaiba zárt, én pedig a szabad kezemmel viszonoztam az ölelést.

- Hogy utaztál? - érdeklődött, miközben átvette tőlem a bőrönd fogantyúját.

- Nem is tudom... talán a borzalmas az jó szó rá - motyogtam, mire felnevetett, majd egyik karját átvetette a vállamon és bátorítóan megszorongatott, aztán szorosan mellettem haladva a parkoló felé vettük az utunkat.

- Niall, nem kellene...

- Nem szükséges. Annyiszor jártam itt, hogy már senki sem lepődik meg és nem kap rohamot, ha meglát - válaszolta meg fel nem tett kérdésem.

- Ez azért jó érzés, nem? Mármint, hogy nem kell a rajongók és a fotósok elől bujkálni - néztem fel Niallre, aki csak mosolyogva bólintott. Ezután nem kérdeztem többet, megelégedtem ezzel a válasszal.
Míg kiértünk az autóhoz és Niall bepakolta a bőröndömet a kocsi csomagtartójába, nem esett több szó közöttünk. A szőke fiú ismerte a történetet, néhány nappal ezelőtt felhívtam, mindent elmondtam neki és megkértem, hogy segítsen, amibe azonnal beleegyezett.

Örültem, hogy látom. Néhányszor beszéltünk webkamerán keresztül, de az azért mégsem olyan volt mint most, személyesen találkozni. A régről ismert, szöszke és hiperaktív Niall eltűnt, helyette egy sokkal nyugodtabb és megfontoltabb fiú ült mellettem, az évek jó hatással voltak rá. Ennek ellenére pontosan tudtam, hogy ő még midig ugyanaz a csupaszív fiú volt, akit megismertem. Kíváncsi voltam, vajon a többiek is ennyit változtak az elmúlt évek alatt? Harry is megkomolyodott?

- Jut eszembe, Hols - nézett rám Niall egy pillanatra, majd figyelmét újra az útra fordította. - Nem tudtam szobát foglalni, de hozzánk nyugodtan jöhetsz és addig maradhatsz, ameddig csak szeretnél. Kelly is beleegyezett. Elmondtam neki is a dolgot, remélem nem bánod - húzta bocsánatkérő mosolyra a száját, mire csak megráztam a fejem.

Mint ahogy még régebben megtudtam, Kelly Niall barátnője volt. Másfél éve ismerkedtek meg és most már ott tart a kapcsolatuk, hogy majdnem egy éve közös lakásba költöztek. Én nem ismertem személyesen, de Niall elmondása alapján kedves lány lehetett, mellesleg a fiú olyan rajongással beszélt róla, így nem is kételkedtem abban, hogy Kelly a tökéletes lány a számára.

- Köszönöm - bólintottam hálásan. Még csak most érkeztem meg, de máris többet tett értem, mintha amit valaha is elvárhattam volna.

- Ugyan már - legyintett Niall, majd megpaskolta a térdem. - Ez a legkevesebb.

Úgy döntöttem, hogy a mai napot még Niallnál töltöm és holnap megyek el Harryhez, addig hátha kicsit összeszedem magam. Akárhogy is, tartottam ettől a találkozástól, hisz utoljára nem éppen barátian váltunk el és - bár Harry azután nem tett semmiféle szemrehányást, sőt, nem is beszélt rólam egy interjúban sem - mégis úgy éreztem, hogy még mindig neheztel rám.
Megismerkedtem Kellyvel és valóban úgy volt, ahogy Niall elmondta: kedves és aranyos lány volt, szinte azonnal megtaláltuk a közös hangot és egész délután beszélgettünk. Niall viccelődve meg is jegyezte, hogy kitúrom őt a helyéről és elveszem tőle a barátnőjét, mire - Kellyvel egyetemben - egy-egy bocsánatkérő puszival engeszteltük ki, majd a lány beküldte őt a nappaliba, hogy meccset nézzen, mi pedig folytattuk a beszélgetést.

Úgy gondoltam semmi baj nem lehet abból, hogyha elmesélem Kellynek is az egész történetet, mellesleg jó volt végre valakinek beszélnem erről. Szóba került a Harryvel való kapcsolatom, Taylor, a balesetem, majd az, hogy miként derült ki, hogy akit Harry Darcynak hitt, az valójában én voltam és erre hogyan reagált a fiú. Végül Darcy terhességével, Tylerrel és Leah-vel, valamint a végrendelettel vált teljessé a történet. Kelly nagyon jó hallgatóság volt és megértő, még tanácsot is adott, ami annyiból állt, hogy legyek őszinte Harryvel.
Nem tudom hogyan jött rá, de még lefekvés után egy jó órával sem tudtam elaludni, mivel még mindig az ő szavai jártak a fejemben: "Ha még mindig szereted, mondd meg neki. Niall elmesélte, hogy veled Harry teljesen más ember volt és azóta, mióta szakítottatok nem boldog, ezt még én is meg tudom állapítani, bár nem ismerem régóta. Természetes, hogy elsősorban a kicsi érdekeit nézve jöttél ide, de gondolj egy kicsit magadra is és ne fojts vissza a saját érzéseidet. Megértem, hogy félsz újra látni, de mit veszíthetsz?"
Igaza lenne Kellynek? Valóban azért félek találkozni Harryvel, mert még három év elmúltával is érzek iránta valamit? Ennyire nyilvánvaló lenne mindenki számára, kivéve saját magamat?

PART 2./ II. fejezet

Három hete, hogy az orvos közölte velünk a szörnyű hírt. Két hete volt a temetés, azóta pedig úgy járok a házban, mint egy szellem. Ki sem lépek a házból, nem veszem fel a telefont és nem beszélek senkivel. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy elment, hogy soha többet nem látom. Olyan volt, mintha a másik felem lassan és fájdalmasan kitépték volna belőlem és - habár nem pontosan ilyen értelemben -, de ez történt. Köztudott, hogy az ikrek sokkal közelebbi kapcsolatban állnak egymással és ez a kapcsolat, ami csak most alakult ki köztünk, örökre elveszett.
 Amint értesítettük, apa azonnal ideutazott. Előtte még sosem láttam sírni, de a hír teljesen letaglózta, ahogy mindenki mást is. Az egész család megrendült, hogy elveszítettük Darcyt, de talán engem viselt meg a leginkább. Még csak most kaptam vissza a testvérem és máris elveszítettem...

Másrészről viszont itt volt a pici. Darcyval rengeteget beszéltünk róla, hogy mi legyen a neve, de végül már nem volt ideje dönteni. Hosszú napokig gondolkoztam rajta, majd felvetettem anyának a Leah nevet, ami neki is tetszett, így hivatalossá tettük. Tudtam, hogy Darcy is imádná, mivel ő is sokat emlegette ezt a nevet. 

 Nagyon nehéz volt Leahvel. Az első napokban, akárhányszor ránéztem, mindig Darcy jutott róla eszembe és csak még fájdalmasabb volt. Napokon át zokogtam, míg végül nem maradt több könnyem és maradt a néma, szívettépő szenvedés. A gyász rányomta a bélyegét a baba miatt érzett örömünkre és beárnyékolta a mindennapokat.

Próbáltam felvenni a kapcsolatot Tylerrel, de a mobilszáma már nem élt és fogalmam sem volt, hogy hol kereshetném. Kénytelen voltam beletörődni, hogy Leah nem csak az édesanyját vesztette el. A legszomorúbb az volt az egészben, hogy Darcy még csak nem is láthatta a picit, nem érinthette meg, nem tarthatta a karjában.

A negyedik hét elején anya addig győzködött, míg hajlandó voltam válaszolni az üzenetekre és hívásokra. Rengetegen kerestek, többek között Niall és a banda összes tagja, Perrie, Eleanor, Sophia - Liam új barátnője -, az itteni barátaim. Mi több, még Harrytől is volt egy nem fogadott hívásom, valamint egy üzenetem, amiben részvétet nyilvánított. Meglepett, hogy felkeresett, ellenben örültem is neki, hogy - bár nem beszéltünk, mióta szakított velem -, de eszébe jutottam a nehéz időkben. Ez kicsit segített átlendülni a holtponton.
Mivel nekem sokkal tovább tartott összeszedni magam, ezért anya és Macy tartotta a frontot az üzletben, míg én Leahre vigyáztam. Eleinte nagyon nehéz volt, mivel fogalmam sem volt, hogyan kell bánni egy csecsemővel, de anya gondosan elmagyarázott mindent, így egy idő után egyre könnyebb volt elvégezni a teendőket.
- Szia Leah! Hát, felébredtél? - mosolyogtam rá melegen a kisbabára, aki nagy szemekkel bámult rám a kiságyból, majd apró kezével hadonászni kezdett és édesen gőgicsélt hozzá.
Imádtam a kislányt, nem csak azért, mert a nővéremre emlékeztetett. Ha ő ott volt, boldogságot hozott az életünkbe, akárki is volt a közelében, az nem tudta megállni mosolygás nélkül, ahogy a kicsire nézett. Kiemeltem a kiságyból és óvatosan a kezembe vettem. Mivel én foglalkoztam vele a leggyakrabban és rendszerint én voltam a legtöbbször vele, ezért hozzám ragaszkodott a legjobban, ahogyan én is hozzá. Ha sírt vagy nyűgös volt, a kezembe vettem és addig beszéltem hozzá, amíg meg nem nyugodott. Akaratlanul is, de Darcyt láttam benne, talán ezért volt nekem annyira fontos, hogy minél többet legyek vele.
Átsétáltam vele a nappaliba, közben lágyan ringattam és random dolgokról beszéltem, csak hogy hallhassa a hangom. - Képzeld el, amíg aludtál, felhívott Niall. Azt ígérte, hogy hamarosan meglátogatnak minket a srácokkal. Felvetette, hogy elhozza az unokaöccsét, Theo-t is, azt mondja, szerinte nagyon jól kijönnétek egymással - meséltem Leahnek vidáman Niall lehetetlen ötletéről, aki olyan tekintettel figyelt, mintha értené minden szavam.
Nevettem ezen a feltételezésen és már éppen folytatni akartam, amikor megszólalt a telefon. Gyorsan visszavittem Leaht a kiságyába, majd a szakadatlanul csörgő készülékhez siettem, fogalmam sem volt, ki kereshet. Sokáig nem vettem fel a telefont, így a legtöbben egy idő után feladták a próbálkozást, ezért is ért most váratlanul a hívó fél kitartása.
- Hallo? - szóltam bele kissé bizonytalanul, mikor a sokadik csörgést követően végre kezembe vettem a telefont.
- Jó napot, Holly Rosett-et keresem - válaszolt egy hivatalos női hang.
- Én vagyok az - A hangom elvékonyodott, ezért megköszörültem a torkom és megpróbáltam összeszedni magam.
- Üdvözlöm, Holly. Christina Edwards vagyok és a nővére, Darcy Higgins végrendelete ügyében keresem - darálta le szinte egy szuszra. Ahogy ezt meghallottam, lefagytam. Mi a fene? - Arról szeretnék érdeklődni, hogy ma be tudna-e fáradni, hogy személyesen elintézhessük az ügyet - Annyira elbambultam a döbbenettől, hogy alig értettem meg az ügyvédnő szavait.
- Persze, természetesen. Mikor lenne megfelelő? - böktem ki nagy nehezen. Christina közölte az időpontot és a címet, én pedig kábultan, kapkodva lejegyeztem mindent, majd elköszöntem és megszakítottuk a hívást.
Még mindig kezemben szorongatva a telefont, leültem a kanapé szélére, könyökömet a térdemre támasztottam és tenyerembe temettem az arcomat. Erre a hívásra egyáltalán nem számítottam, nem értettem semmit. Miért írt volna Darcy végrendeletet? És miért nem beszélt erről nekünk, vagy legalább nekem?

- Hogy mondod? Darcy végrendelete miatt hívott? - anya teljesen ledöbbent, amikor ezzel a hírrel hívtam fel. Azonnal hazajött és most a kanapén ülve próbálta megemészteni a hallottakat. - Te tudtál róla?
Csak megráztam a fejem, én sem tudtam többet, csak amit Christina elmondott, ugyanolyan tanácstalan voltam ez ügyben, mint anya. - Épp azért hívott, hogy megbeszéljük - válaszoltam az ujjaimat tördelve, rémesen ideges voltam. - Egy óra óra múlva kell bemennem a bíróságra.
Anya átvette tőlem Leaht, hogy elkezdhessek készülődni. Míg a zuhany alatt álltam, azon gondolkoztam, hogy miért nem beszélt erről Darcy. Akartam is tudni, hogy mi áll benne, másrészről viszont tartottam tőle. De legfőképp zavarodott és értetlen voltam.
Háromnegyed óra múlva, a megbeszélt időpont előtt tíz perccel érkeztem meg a bíróság épülete elé. Egy nagy adag bizonytalansággal és remegő gyomorral léptem be az üvegajtón, majd közöltem a recepcióssal, hogy kit keresek, aki ezután készségesen útba igazított.
- Jó napot, Miss Rosett, foglaljon helyet - invitált be az irodába Christina, amikor egy kopogást követően beléptem a helyiségbe. Határozottan rázta meg a kezem, majd hellyel kínált. Leültem vele szemben, az íróasztala másik oldalán és feszülten vártam a magyarázatát, ami nem is váratott sokáig magára.
- Nos, mint már említettem, a nővére végrendelete miatt kerestem fel. Tudott róla, hogy Darcy említést tett magáról? - kérdezett rá a nő, miközben az előtte fekvő borítékból előhúzta a kérdéses iratot.
- Nem. Valójában azt sem tudtam, hogy volt végrendelete, nem beszélt erről soha - tájékoztattam az ügyvédnőt, aki ezt hallva talán mintha kicsit meglepődött volna, de ha így is volt, nem mutatta.
- Ez esetben felolvasnám magának - nézett rám a beleegyezésemet várva. Mivel megszólalni képtelen voltam a gyomromban érzett idegességtől, ezért csak bólintottam.
Végighallgattam, hogy Darcy minden pénzét és ingóságait rám hagyja és ahogy Christina felolvasta azokat a szavakat, amelyeket ő írt és a gondolatra, hogy még élt, amikor ezeket papírra vetette, könny szökött a szemembe.

- És végül a legfontosabb rész - emelte rám tekintetét egy másodpercre a nő, majd szeme újra a sorokat futotta át. - Darcy a kislánya elhelyezéséről is gondoskodott, arra az esetre, ha vele bármi történne. A baba gyámjául magát jelölte meg, valamint egy Harold Edward Styles nevű úriembert - Ennél a mondatnál elkerekedett a szemem és még levegőt venni is elfelejtettem. Ez nem lehet igaz! Biztosan nem! Valószínűleg csak félreolvasott valamit... De hiába bizonygattam magamnak, be kellett látnom, hogy Christinának semmi oka nem lenne hazudni. Darcy akarta így, ő rendelkezett arról, hogy Leah gyámjai mi ketten legyünk, még akkor is, ha tisztában volt vele, hogy mi történt közöttünk. És mivel ez volt a nővérem utolsó kérése, tiszteletben akartam ezt tartani, valamint Leahnek teljes családra van szüksége, ezért kénytelen voltam beletörődni ebbe.

Már csak Harrynek kell valahogy elmondanom. És már előre rettegtem a válaszától.

PART 2/ I. fejezet

Sziasztok!

Hosszú ideje nem írtam ide, de ma újra beleolvasgattam a történetbe és nagyon befejezetlennek találtam. Ígértem egy második évadot, de ez nem valósult meg. Most viszont szeretnék pár befejező, vagy ha úgy tetszik: kiegészítő részt írni, amivel rendesen lezárom a blogot. Remélem tetszeni fognak, meg is hoztam az elsőt, nagyon várom a véleményeket! Jó olvasást! :)

3 évvel később

- Máris? Értem, azonnal indulok!

Lecsaptam a telefont és sietve visszacsúsztattam a táskába. - Macy, anya most hívott! Itt az idő! - kiabáltam be a konyhába izgatottan, mire alig pár másodperc elteltével nagynéném szinte kirontott a a helyiségből.

- Te jó isten! - izgatottan kapkodta magára a kabátot, miközben hátrakiáltott Sandynek, hogy el kell mennünk, ő addig tartsa a frontot. - Gyerünk, gyerünk! - noszogatott. - Mihamarabb látni akarom a pici lányt!

- Honnan tudod, hogy kislány lesz? - néztem rá mosolyogva.

- Megérzés! És jegyezd meg, Holly, az én megérzéseim sosem csalnak! - jelentette ki olyan meggyőződéssel, hogy eszemben sem volt tiltakozni.

A  sebességhatárokat betartva, mégis a lehető leggyorsabban próbáltam odaérni a kórházhoz és alig húsz perc múlva már a harmadik emeleti folyosón ültünk anya mellett. Mindannyian izgatottak és idegesek voltunk, ezért a beszélgetés helyett csak csendben figyeltük azt az ajtót, ami mögött Darcy eltűnt.

Miközben várakoztunk volt időm átgondolni az elmúlt három évet, ami után most itt ültem és arra vártam, hogy végre nagynéni legyek.

Tisztán vissza tudtam emlékezni arra a napra, amikor minden kiderült és Harry szakított velem. Felidéztem a fájdalmat és reményvesztettséget, amikor otthagyott és az utána következő nehéz hónapokat. Hogy ne kelljen mindennap szembesülnöm a ténnyel, inkább visszaköltöztem Los Angelesbe és továbbra is az étteremben dolgoztam anyával, de így sem tudtam elkerülni a kínos és fájó kérdéseket. Már semmi sem volt olyan, mint azelőtt.

Ami engem illet, inkább távol tartottam magam a fiúktól, még túl élénken élt bennem Harry elutasítása, nem akartam újra csalódni. Mellesleg szerettem őt és képtelen lettem volna mással lenni, amíg ilyen érzelmeket tápláltam Harry iránt.

Az egyetlen dolog, aminek örültem, hogy Darcy is LA-ben maradt. Tylerrel jól kijöttek, aminek egyrészt örültem, mivel a testvéremen látszott, hogy boldog. Viszont kételyeim voltak a fiút illetően. Hallottam már róla pletykákat rebesgetni, amikben elég durva dolgokat írtak a srác számlájára, de nem ítéltem el, ugyanis sosem ismertem személyesen, így nem tudtam mi igaz és mi nem. Nekem csak az volt a fontos, hogy Darcyval jól bánt és tényleg szerették egymást.

Egészen addig jól ment minden, amíg egyik nap Darcy sírva hívott fel azt kérve, hogy menjek át hozzá. Rohantam, azt hittem valami komoly baj van. Amint ajtót nyitott a húgom zokogásban tört ki és akárhogy próbáltam kiszedni belőle, hogy mi történt, képtelen volt megszólalni. Elkapta a csuklómat és a kezembe nyomott valamit. Egy terhességi tesztet.

Az első néhány hétben nagyon nehezen viselte az egészet. Főleg, mikor elmondta Tylernek. A srác teljesen kiakadt. Azt ezt követő időben sokat veszekedtek, a fiú nem tudott megbékélni a gondolattal, hogy apa lesz, viszont vele ellentétben Darcy egyre jobban kezdte elfogadni. Tyler újra drogügyletekbe keveredett, ami még nehezebbé tette Darcy számára a helyzetet. Talán ők voltak a legjobb példája annak, milyen gyorsan tönkremehet egy látszólag tökéletes kapcsolat.

Az egyik veszekedésük alkalmával Tyler Darcy fejéhez vágta, hogy ő nem is akarta ezt a gyereket és jobb lenne, ha inkább elvetetné. A testvéremnek ez annyira fájt, hogy összeszedte a holmiját és még aznap átköltözött hozzám és anyához. Tyler persze eljött hozzánk és szinte könyörgött Darcynak, hogy bocsásson meg neki, de a lány hajthatatlan volt, ezért szakítottak. Azzal érvelt, hogy a gyereke inkább ne is ismerje az apját, de nem tudna úgy vele lenni, hogy tudatában van, Tyler nem is akarta igazán a babát.

Emiatt persze még rosszabb lett a helyzet, elvégre Darcy mindezek ellenére szerette Tylert. Sokat sírt miatta és sokszor felriadt éjszakánként. A terhesség előrehaladtával pedig a rosszullét is társult ezekhez a tünetekhez, ami még jobban legyengítette. Bármit evett, semmi nem maradt benne, ezzel pedig veszélybe került ő és a baba egészsége is. Végül annyira lefogyott, hogy kórházba került és infúzióval táplálták, amíg vissza nem nyerte az ideális testsúlyát.

Miután kiengedték anya szinte el sem mozdult mellőle. Rám és Macyre bízta az éttermet, de mivel kettőnknek ez túl nagy feladatnak bizonyult, így feladtunk egy hirdetést. Így került hozzánk Sandy, aki nemcsak jó munkaerő volt, de kedves természete miatt jó barátnőre is találtam a személyében.

Én dolgoztam, anya pedig Darcyra vigyázott és segített neki, amiben tudott. Ez volt a megszokott napirend. Egészen a mai napig, amikor is anya hívott, hogy Darcynál megindult a szülés.

Már legalább egy órája ültünk a kényelmetlen kórházi székekben és még mindig nem tudtunk semmit. Kezdtem ideges lenni és anyán is látszott. Nem tudott egy helyben maradni, fel-alá járkált és aggodalmas pillantásokat vetett a szülőszoba felé. - Mi lesz már? Miért nem mond senki semmit? - tört ki  belőle az eddig magába fojtott szorongása, de mi sem tudtuk a választ, ugyanolyan tehetetlenek voltunk.

Újabb negyedóra idegtépő várakozás után, végre nyílt az ajtó. Egy orvos lépett ki, egy apró, takarókba bugyolált kis testet szorongatva. Anya és Macy lementek egy kávéért, ezért gondolkodás nélkül pattantam fel és siettem oda a férfihez.

- Gratulálok, gyönyörű és egészséges kislány! - mosolygott rám, nekem pedig melegség öntötte el a szívem a kislány szóra. Titokban végig reménykedtem, hogy unokahúgom lesz, bár ha kisfiú lett volna, akkor is ugyanilyen örömmel fogadom. - Meg szeretné fogni?

Bólintottam, mire kinyújtott kezembe fektette a kicsit. Óvatosan tartottam és próbáltam kipislogni a szemembe gyűlő könnyeket. Tényleg gyönyörű baba volt. - Hogy van a húgom? Bemehetek hozzá? - pillantottam fel az orvosra.

Kérdésem hallatán arca megkomolyodott és halk sóhajt hallatott. - Miss Rosett, mint tudja a húga igen gyenge és beteges volt, amikor behozták. A szülés eleje probléma mentesen zajlott, de aztán komplikációk léptek fel. A babát a világra hozta, viszont a szervezete annyira legyengült, hogy nem tudott tovább kitartani. Nagyon sajnálom - tette tenyerét a vállamra és szomorúan pillantott a kezemben tartott csöppségre.

Fel sem fogtam a szavait. A képek és a hangok elmosódtak körülöttem, anya keserves sírását - aki csak most ért vissza és éppen hallotta az orvos utolsó szavait - csak távoli zajként érzékeltem. Egyedül csak a kezemben tartott kisbaba gondtalan, alvó arca rajzolódott ki tisztán.

Itt álltam, kezemben egy pici emberrel, a testvérem nélkül és csak egyetlen kérdést ismételgettem, kétségbeesetten keresve a választ: Mi lesz most?