.:: PART NINETEEN ::. - Kiderült... mindenki tudja

Drágaságok!
Utolsó előtti rész. Most még nem mondok semmit. Majd a következőnél. Jó olvasást! <3 xX

.:: HOLLY ::. 

Fény. Ragyogó, fehér fény. Még a szemhéjamon keresztül is éreztem a nap kellemesen melengető sugarait és kezem alatt a puha füvet. Várjunk csak... fű? Fogalmam sem volt, hogy kerülhetek olyan helyre, ahol fű terem, mikor utolsó emlékeim szerint a kocsiban ültem hazafelé tartva, ezért kíváncsian nyitottam ki a szemem. 

Párat pislognom kellett a hirtelen fénytől, majd mikor kitisztult a látásom és körbenéztem, egy fákkal körülvett kis parkban találtam magam a földön fekve. Felnyomtam magam és a tenyeremen megtámaszkodva néztem körbe. A park hasonlított a Hyde parkra, de furcsállottam, hogy bár látszólag délután volt, mégis üres volt az egész.

Körbeforogtam, hátha valakit mégis felfedezek és tőlem néhány méterre meg is pillantottam egy ismerős alakot. Széles mosolyra húzódott a szám és feltornásztam magam, miközben a fiú elindult felém. Lassan sétálva közeledett, kezét lezserül zsebre dugta, göndör haját hátrafújta a langyos szellő. Mikor már csak néhány méter választott el, pimasz mosolyra húzódott a szája, amin muszáj volt kuncognom.

Aztán hirtelen feltűnt egy szőke lány és egyenesen a barátom felé tartott. Háttal állt nekem, de még így is felismertem. Arcomról lefagyott a mosoly és futólépésben indultam a göndör felé, de akárhogy igyekeztem sehogy sem értem a közelébe, ellentétben a szőke énekesnővel. Egyre jobban kétségbeestem, mikor odalépett a barátomhoz, átkarolta a nyakát, majd száját szorosan az övére nyomta.

- Ne! Harry, ne! Itt vagyok! - kiabáltam, de vagy nem akartak észrevenni vagy valami különös dolog folytán nem hallottak. - Harry - sikítottam zokogva, de nem figyelt rám....

- Holly! Holly, semmi baj! Hallasz?

A hang lassan férkőzött be a tudatomba és ezzel együtt több dologra is felfigyeltem. Többek között, az arcomat benedvesítő könnyekre, a karomat leszorító két erős kézre és az orrfacsaró fertőtlenítőszagra. Nagy erőfeszítések árán kinyitottam  a szemem és fájdalmasan felszisszentem a hófehér falak láttán.

- Hol vagyok? - hörögtem, a szám teljesen kiszáradt, olyan érzés volt, mintha napokat gyalogoltam volna a sivatagban víz nélkül.

- Kórházban - Nehezen bár, de összeszedtem a gondolataim és rájöttem, ki a hang gazdája. 

- Mi történt, Niall? - ujjaimat  a fiú karjára szorítottam, de az éles fájdalom miatt, ami a felsőtestembe hasított, kezem visszahanyatlott és rémülten körbeforgattam a szemem.

- Semmi baj, Hols, ne mozogj! - simította tenyerét a felkaromra és gyengéden visszanyomott az ágyra. - Szólok az orvosnak, csak maradj így, rendben?

Csak egy halvány bólintásra voltam képes, majd újra lehunytam a szemem, de úgy tűnt Niallnek ennyi is elég, mivel léptei egyre távolodtak, majd ajtócsukódást hallottam és csend lett. Megpróbáltam egy mély levegőt venni, de a mellkasomban keletkezett szúró fájdalom miatt, inkább maradtam a felületes lélegzésnél.

Pár perc múlva újra nyílt az ajtó és egy magas, barátságos arcú férfi lépett be, majd mögötte Niall is megjelent.

- Hogy van a fiatal hölgy? - mosolyodott el szélesen és az ágyam mellé lépve megkezdte a szokásos vizsgálatot, ellenőrizte az életjeleim és állítgatott valamit a gépeken.

- Fáj a fejem és a mellkasom - nyögtem ki erőtlenül.

- Ez természetes egy ilyen baleset után, de meglepően jók az eredmények - lapozta fel a papírjait.

Ahogy kimondta a baleset szót, a fejemben mintha egy film játszódott volna le, visszapörgettem minden pillanatot. A megnyitón vagyunk, Harryt keresem, meglátom, hogy Taylorral beszél, majd a lány odalép és megcsókolja. Mellkasomban újra éreztem a fájdalmat, amit akkor éreztem, mikor elkértem Nialltől a kocsikulcsot és elindultam haza. A könnyeimtől alig láttam valamit, ezért történhetett, hogy nem vettem észre az autót, ami áttért az én sávomba.

Kiszakítottam magam az emlékeimből és inkább a szőke fiúra koncentráltam, aki a szoba sarkában, nekem háttal állt és éppen telefonált, valószínűleg a srácok közül valakivel, az elkapott mondatfoszlányok tartalmából ítélve.

- Igen, nem rég ébredt fel. Sírt és Harry nevét emlegette. Nem, nem lehet ilyen fafejű! Be kell jönnie hozzá, nem mutatja, de belül borzalmas állapotban van. Vegyétek rá valahogy. Igen, minél hamarabb! Oké.

Úgy tűnt befejezte a beszélgetést, így én is inkább újra a fehér köpenyes férfire figyeltem. Miközben Niall felém fordult, zsebébe csúsztatta a mobilt és amint találkozott a tekintetünk rögtön elkaptam a fejem. Nem akartam, hogy azt higgye hallgatóztam, még ha tényleg így volt is.

Miután Dr. Alward - mint kiderült, így hívják a dokit - befejezte a hosszadalmas vizsgálatot, rám parancsolt, hogy igyak sok folyadékot és pihenjek, majd távozott, ezzel újra ketten maradtunk Niallel a szobában. A szőke srác közelebb húzott egy széket és leült az ágyam mellé. Összeszorított szájjal, hogy nehogy egy fájdalmas sziszegés is elhagyja a számat, nagy nehezen feltornáztam magam ülő helyzetbe és szemügyre vettem ír barátomat. Eddig annyira kába voltam, hogy észre sem vettem, milyen nyúzott Niall arca, szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek és fáradtan pislogott, de mikor érzékelte, hogy figyelem, még sikerült összehoznia egy igazi Nialles mosolyt.
- Menj haza, pihenned kell - noszogattam, bár bevallom, féltem egyedül maradni, de jelenleg Niall fontosabb volt ennél.
- Dehogyis - rázta a fejét. - Megvárom amíg bejön helyettem... valaki - nyögte ki végül, de tudtam, eredetileg nem ezt akarta mondani.
- Niall, meddig voltam eszméletlen? - kérdeztem halkan. Egy pillanatig hezitált, de könyörgő tekintetem láttán, felsóhajtott és beletúrt a hajába.
- Egy hétig.
Lehunytam a szemem és egy elkeseredett sóhaj szökött ki a számon. - Mi történt, amíg nem voltam magamnál? - kérdezősködtem tovább. - Niall, kérlek mondd el! - tört ki belőlem feldúltan. Éreztem, láttam rajta, hogy valami nem stimmel.
- Kiderült, Holly. Darcy ideutazott. Mindenki tudja.
- Harry? - A hangom nem volt hangosabb a suttogásnál és reménykedve néztem Niall szemébe, de a fiú csak lemondóan megrázta a fejét. Éppen ettől féltem. A mellkasomba fájdalom nyilallt, de most nem a sérüléseim miatt. Minden félelmem az volt, hogy a göndör mit fog szólni, ha ez az egész kiderül. És tessék, bekövetkezett amitől a legjobban tartottam... magam előtt láttam a Harry megvető tekintetét, amit a hazugságom okozott.

Niall a karomra simította a kezét és bátorítólag megszorította. Próbáltam tartani magam, de a lenéző zöld tekintet belefúrta magát a gondolataimba. Belenéztem a szőke fiú szomorúságtól csillogó szemeibe, majd a karjába vetettem magam és fejemet a vállába fúrva zokogni kezdtem. Szorosan átkarolt és együttérzően simogatta a hátamat egészen addig, míg egy kicsit meg nem nyugodtam. Óvatosan lefejtettem magamról a fiú karjait és hátamat a feltornyozott párnáknak vetettem.
- Összebőgtem a pólód - szipogtam a felsőjén lévő foltot bámulva. - Elcsesztem mindent, Nialler. Harry utál és soha többet nem áll szóba velem. Azt is csodálom, hogy te idejöttél.
- Senki nem utál, Holly - rázta a fejét, mire felvontam a szemöldököm. - Ne nézz már így! Harry csak egy kicsit mérges és össze van zavarodva, de majd megnyugszik. Elfelejtette, ő hányszor kamuzott már.
Olyan komoly arccal és meggyőzően nézett rám, hogy végül sikerült egy halvány mosolyt csalnia könnytől csillogó arcomra.

- Na ez a beszéd! - mosolyodott el azzal a tipikus győztes mosollyal, hogy sikerült jobb kedvre derítenie. - Most pedig aludj egy kicsit! Amíg nem jön be valaki, addig itt maradok - utasított, miután nem sikerült elnyomnom egy ásítást.

- Köszönöm, Niall. Mindent - motyogtam elérzékenyülve és megpróbáltam kipislogni szememből a feltörő könnyeket. Csak remélni mertem, hogy a srácok nem kerültek összetűzésbe Niallel, mert a fiú tudott Darcyról és rólam. Azt nem bocsátanám meg magamnak, ha miattam haragban lennének.

- Nem kell semmit sem köszönnöd. A barátom vagy, bármikor megtenném újra.

Niall csak nyomott egy puszit a fejemre, majd visszaült a székre és belemerült a telefonja nyomkodásába. Egy ideig néztem a szőke fiút, de a gondolataim igazából Harry körül forogtak. A gyomromba furcsa szorongás költözött, mikor arra gondoltam, milyen lesz újra látni, ezúttal már Hollyként.

.:: PART EIGHTEEN ::. - Minden csak hazugság lett volna?

Sálálálá. Sziasztok! :)
Meghoztam a következőt, so sorry, hogy megint majdnem két hét lett... lehet csak nem akarom még lezárni?! Mert úgy bizony, ha elolvassátok a részt, kiderül, hogy lassanként itt a végkifejlet. Ettől egyszerre sírok és nevetek, mert nagyon a szívemhez nőtt a blog... na de jó, nem lelkizek, egyenlőre még nincs vége!! A rész letargikus, különösebb hozzáfűznivalóm nincs, csak annyi: nagyon várom a kommenteket!  És jó olvasgatást! (: xX

.:: DARCY ::. 

- Darcy... - Niall hangja halk volt, mintha távolról beszélt volna és fáradtnak tűnt.
- Niall, valami baj van? - kérdeztem aggodalmasan, mire ír barátom csak mélyet sóhajtott. Kezdett megijeszteni a fura viselkedése, mindig is vidám srácnak ismertem, csak ritkán láttam idegesnek vagy szomorúnak, komoly dolognak kellett történnie, hogy kihozza belőle ezt az oldalát. - Minden rendben? Olyan furcsa a hangod. Megijesztesz! - próbáltam végre szóra bírni.
- Darcy... - ismételte újra a nevem, majd egy reszelős lélegzetvétel után fojtatta. - Hollynak... Holly karambozott.
Olyan halkan ejtette ki a szavakat, hogy néhány pillanatig nem is voltam biztos benne, hogy tényleg jól hallottam-e, de aztán megismételte, ezúttal hangosabban.
- Micsoda? - suttogtam elhűlve.
Niall mesélni kezdett, szavai zavarosnak tűntek és az sem segített, hogy a fiú idegességében rémesen hadart.
A lényeget azért értettem. Holly összekapott Harryvel, valahová elindult autóval és útközben balesetet szenvedett, aztán Niall arról kezdett hadoválni, hogy Harry mennyire sajnálja és, hogy most teljesen ki van, de engem jelenleg cseppet sem érdekelt göndör barátom. Egyedül arra tudtam gondolni, hogy a szőkeség miért nem említi a testvéremet. Mi van ha... Nem ilyenre gondolnom sem szabad!
Próbáltam nyugodtságot erőltetni magamra és egyre csak azt kérdezgettem az ír sráctól, mi van Hollyval, mire végre közölte, hogy egyenlőre senki sem mehet be hozzá míg nem stabilizálják az állapotát, így egyenlőre nem tud több információval szolgálni.
- Szerintem ide kellene jönnöd, Cece... Szüksége lesz rád, ha felébred - javasolta csendesen Niall, mielőtt leraktuk volna.
- Tudom - motyogtam elszorult torokkal.
Miután elköszöntünk és leraktam a telefont, magam elé meredve próbáltam megemészteni a hallottakat. Bár nem régóta ismertem Hollyt, mégis az életem részévé vált. A testvérem volt és már nem tudtam volna nélküle elképzelni a jövőmet. Hiszen még annyi mindent nem tudok róla, olyan kevés időt töltöttünk együtt...
- Hols, minden oké?
Tyler hangjára felriadtam tépelődésemből és csak mikor a fiú gyengéden lefejtette ujjaimat a telefonomról, akkor vettem észre, milyen erővel szorítom a kis készüléket.
- Nem, semmi sincs rendben - ráztam a fejem és tudtam, most jött el az idő, hogy elmondjam az igazságot.
Miután beszámoltam a párizsi találkozásunkról, a tervről, hogy helyet cserélünk és, hogy eleinte milyen nehéz volt beilleszkedni egy másik életbe, nyugtalan csend telepedett ránk.
- Tehát te vagy Darcy, az ikertestvéred pedig, aki most Londonban van... ő Holly? - foglalta össze röviden a tényeket Tyler, amit az elmúlt egy órában zúdítottam rá.
Bólintottam. - Ty, kérlek ne haragudj rám... - emeltem könyörgő pillantásom a fiú arcára. - Sajnálom és teljesen megértem, ha emiatt már nem akarsz velem...
Félbehagytam a mondandóm, mikor Tyler elfordította a fejét és felemelte a kezét, hogy elhallgattasson. A sírás kerülgetett, mikor belegondoltam, hogy valószínűleg végleg elvesztettem a bizalmát és rosszabb esetben a fiút is. Csalódott bennem és remegő gyomorral vártam, hogy a szemembe vágja ezeket, majd közölje, hogy vége, ennyi volt.
- Miért hiszed azt, hogy emiatt elhagylak? - kérdezte végül és sötét tekintetével az arcomat tanulmányozta.
- Hazudtam neked, másnak adtam ki magam és átvertelek - soroltam. - Már volt akit kevesebbért is...
- Ne hasonlítsd magad másokhoz - vágott újra a szavamba és tenyere közé fogta az arcomat. - Én sosem tettem, akkor neked sem szabad. Ez az egész nem számít. Én téged ismertelek meg, veled beszéltem, veled töltöttem el annyi időt és beléd szerettem, nem a testvéredbe. Szeretlek és ezen semmi sem tud változtatni - ingatta a fejét, majd közelebb húzott és lassan megcsókolt.
Hatalmas kő esett le a szívemről, miután ezt közölte velem. Szorosan magamhoz öleltem, hozzápréseltem magam, olyan közel, ahogy csak tudtam és kétségbeesve, hitetlenkedve, de boldogan viszonoztam a csókot.
- Meg sem érdemellek - böktem ki értetlenül, mikor eltávolodott és zavartan megráztam a fejem.
- Szerintem meg tökéletesen megérdemeljük egymást - vigyorodott el és magához ölelve egy puszit nyomott a homlokomra, amivel sikerült egy halvány mosolyt varázsolnia az arcomra, de mikor eszembe jutottak a történtek a jókedvem pillanatok alatt elszállt. Most jön a legnehezebb rész. Elmondani mindenkinek... Meghoztam a helyes döntést.
- Londonba kell mennem - mondtam ki hangosan is a fejemben megfogalmazódott gondolatot.

.:: HARRY ::.

Órák teltek el. Hosszú órák, amiket teljesen tudatlanul, kétségbeesve várakoztunk végig a kórház folyosóján ülve. Mindenki szótlan volt, eluralkodott rajtunk a félelem, és rányomta a bélyegét az egész társaságra. Csak néhány elsuttogott párbeszéd és a cipőm csattogása törte meg a néma csendet.
Egyszerűen képtelen voltam egy helyben maradni. A hajamba túrva jártam el-vissza a folyosón és minduntalan az ajtó felé pillantgattam, ahol az orvos néhány órája eltűnt. Hiába próbáltak nyugtatni a többiek, egyre csak az járt a fejemben, hogy mindez az én hibám. Ha nem erősködöm, hogy jöjjön velem. Ha nem állok le társalogni Taylorral. Ha hamarabb észreveszem, hogy mi a szándéka, mielőtt Darcy meglátott volna minket... A rohadt életbe a sok ha-val!
- Harry... megértjük, hogy ideges vagy, hidd el, mindenki aggódik, de megtennéd, hogy leülsz és nem járkálsz körbe-körbe? Már én szédülök, ha rád nézek - kért meg kedvesen Danielle.
Kérésére beletörődve bólintottam és ernyedten huppantam le a Niall melletti székbe. Miután értesítettük a többieket mindenki ide sereglett, kivéve Perriet, akit hívták a kötelezettségei, de utasított minket, hogy ha van bármilyen fejlemény, mindenképpen értesítsük.
Újabb fél óra eseménytelen várakozás és ideges, lábdobogással eltöltött percek után megváltásként ért, mikor nyílt az ajtó és a fehér köpenyeges férfi kimerült arccal közeledett felénk. Azonnal felpattantam és ökölbe szorított kezemet a combomhoz szorítva próbáltam kontrollálni ideges remegésem.
- Önök Darcy Higgins hozzátartozói? - futtatta végig tekintetét a népes csoporton. Egy gyors bólintással reagáltam, ezzel is ösztönözve a folytatásra. - Nos, az ifjú hölgy túl van az életveszélyen és sikerült stabilizálnunk az állapotát. Viszont agyrázkódása van, eltört a keze, egy bordája és megrepedt a kulcscsontja - arcom fájdalmas grimaszba rándult, ahogy hallgattam a doki szavait. Mindent megtettem volna, hogy helyet cserélhessek Darcyval és ne neki kelljen elviselnie a fájdalmakat.
- Bemehetünk hozzá? - tettem fel az egyetlen kérdést, ami jelenleg egyedüliként foglalkoztatott.
- Még altatásban van, de egy személy bemehet hozzá egy kis időre - emelte fel az ujját figyelmeztetően. - Pihennie kell, a sérülései elég súlyosak, idő kell a felépüléshez.
Hátrapillantottam a többiekre, akiknek az arcán a fáradság mellett megkönnyebbülés - hogy Darcy állapota stabil - és bizonytalanság - hogy vajon milyen állapotban lehet - tükröződött. Csakúgy, mint amit én éreztem belül.
- Menj Harry - nézett fel végül Liam és a többiek is egyetértően bólintottak. Hálásan biccentettem és megindultam a férfi után a kórterembe.
- Ne feledje, egy fél órát kap - figyelmeztetett az orvos, majd az ajtó előtt megállt és előreengedett.
Ahogy beléptem az ajtón, tekintetem azonnal agy ágyra irányult és olyan erővel szorítottam össze a szám, hogy megroppant az állkapcsom. Két lépéssel az ágy mellett voltam és térdre rogyva bámultam a barátnőmet.
Elképesztően rossz érzés volt látni így Darcyt. Apró termetével szinte elveszett a hatalmas kórházi ágyon. Az arcszíne most vetekedett a hófehér ágytakaróval, olyan sápadt volt és a feje körül szétterülő fekete haja éles ellentétben állt vele. Arcát, kezét - és valószínűleg a teste többi részét is - számos kisebb-nagyobb sérülés, horzsolás és seb borította, a homlokán pedig egy hatalmas kötés éktelenkedett. Orrából a lélegeztető gép csöve lógott ki, ép felkarjába pedig az infúzió csöpögött.
Remegő kezemet felcsúsztattam a takarón és óvatosan megérintettem az ép kezét. Ujjai jéghidegek voltak, mintha semmi élet nem lenne benne. Nem bírtam tovább, éreztem, ahogy a könnyek végigcsorognak az arcomon és kitört belőlem a sírás.
- Annyira sajnálom, Cece! Annyira... én nem akartam! Bárcsak én lettem volna ott - motyogtam és fejemet az ágy szélére hajtottam, miközben még mindig a kezét szorongattam.
Csendesen zokogtam és hallgattam a gépek monoton pittyegését, míg le nem telt a megadott fél óra. Mást nem nagyon tudtam csinálni, minthogy magamban imádkozom, hogy Darcy minél hamarabb rendbe jöjjön. Lassan feltápászkodtam a padlóról, egy apró csókot nyomtam a kézfejére és még utoljára ujjaim hegyével végigsimítottam az arcán.
Mielőtt kiléptem volna az ajtón gyorsan megtöröltem az arcomat, de a könnyektől vöröslő arcom úgysem tudtam volna elrejteni a többiek elől. Halkan behúztam magam után az ajtót és visszaindultam a többiekhez. A folyosó végén befordulva viszont megtorpantam és hitetlenkedve bámultam a srácok felé. Még a szemem is megdörzsöltem, hátha csak a fáradtságtól káprázik a szemem, de a látomás azután sem tűnt el. Meggyorsítottam a lépteim, de mielőtt odaértem volna a lány is felállt és elindult felém.
- Harry, ne ijedj meg... - kezdte.
- Mi a franc? Skacok, ez egyáltalán nem vicces - dühödten néztem a többiek felé, akik arca ugyanannyira - talán csak valamivel kevésbé - tükrözte vissza az én értetlenségemet, ez pedig csak még jobban összezavart. - Mi a fene folyik itt? - ismételtem meg a kérdést és fejemet a kórterem és a fekete hajú jelenség között kapkodtam. Szentül megvoltam győződve, hogy csak a képzeletem játszik velem.
- Én vagyok... Darcy - suttogta a lány. - Aki pedig odabent van, az ikertestvérem, Holly - Ezután elsírta magát, mire Niall felpattant és vigasztalóan ölelte át a lány vállát, én meg elképedve álltam a folyosó közepén.
- Ez... ez igaz? - Megerősítést várva néztem körbe a társaságon, mire Zayn egy bólintással adta tudtomra, hogy az előttem álló lány nem hazudott. De még mindig nem tudtam elhinni.
- Harry, jobb lesz, ha most hazamegyünk, majd Niall és Darcy itt maradnak Hollyval. Mi pedig elmagyarázzuk a történteket és pihenned is kell, különben egy percen belül állva elalszol. Holly egyenlőre rendben van és amint van valami fejlemény, azonnal visszajövünk - szorította meg a vállam Liam, mire kábultan bólintottam és hagytam, hogy az ajtó felé vezessenek.
Mikor elhaladtunk mellette, hallottam, hogy a "lány" még mindig halkan sírdogál, de képtelen voltam ránézni. Már nem tudtam mi igaz és mi az, amit csak beképzelek. Minden csak hazugság lett volna?

.:: PART SEVENTEEN ::. - Olyan volt, mint egy rémálom

Ahhhhoi!
Hol is kezdjem? Megint borzasztóan sokat késett a rész, de nem akarok mentegetőzni. Sokat kell tanulnom, mikor négykor hazaérek, utána tanulok, aztán már nincs erőm, se kedvem részt írni. Most viszont az a lényeg, hogy itt az újabb, egy jó nagy-nagy meglepetéssel, ami nem feltétlenül jó...
Köszönöm Szépen az összes díjat és kommentet, nagyon jól esnek, tényleg! És 90 olvasó? Hihetetlen!
Ehhez a részhez is nagyon várom a véleményeiteket! Na, jó olvasgatást! (: x

.:: HOLLY ::.

Harry jó ötletnek tartotta, hogyha a megnyitóra külön érkezünk és csak ott jelentjük be hivatalosan is, hogy együtt vagyunk. Én eleve ódzkodtam az eseményen való megjelenéstől is, nemhogy még egyedül is jelenjek meg. Vagyis ez így nem teljesen igaz, ugyanis Harrynek sikerült elintéznie, hogy Danielle, Eleanor és Perrie társaságában érkezzek.

Őszintén? Megijedtem. Soha nem voltam még semmiféle nagyszabású eseményen, ha néhány szabadtéri koncertet nem számítunk annak, amin még Los Angelesben vettem részt. És ugyebár az nem igazán mérhető a mostani helyzethez.
Ráadásul amint Harry bejelenti, hogy egy pár vagyunk el fog szabadulni a pokol. Lelki szemeimmel előre láttam az őrjöngő rajongókat, a fényképezőgépek idegesítő kattogásait és fülembe csengtek a helyszínen tartózkodó riporterek könyörtelenül őszinte kérdései. 

- Darcy, hallasz? - furakodott a tudatomba Eleanor hangja. 

Kicsit megráztam a fejem, hogy megtisztítsam a gondolataim és bocsánatkérően néztem a velem szemben ülő lányra, aki elnéző mosollyal reagálta le, hogy elbambultam.

- Ne haragudj, csak kicsit elgondolkoztam... Mit is kérdeztél? - szabadkoztam elpirulva. Igazából ez volt az első alkalom, hogy hosszabb időt töltöttem Eleanorral, eddig rendszerint csak pár szót váltottunk, mikor a lány Louisval érkezett vagy távozott valahová, így kicsit feszengtem a társaságában. Bár El tényleg egy nagyon kedves és nyitott lány, eleinte mégis nehéz volt megtalálni vele a közös hangot.

- Ideges vagy az este miatt, igaz? - kérdezte együttérzően.

- Nagyon - ismertem be. - Nem is a megnyitótól, inkább az emberek reakciójától.

- Én is így voltam vele - bólintott. Tudtam, hogyha valaki, hát ő át tudja érezni a helyzetem. - Bár már régóta együtt vagyunk Louval, de vannak olyan napok, mikor én sem bírom és kiborulok. Látni az emberek szidalmait, érezni az ellenszenvüket borzasztó érzés. De ez ellen nem tehetünk semmit, mindig lesznek olyanok, akik ellenezni fogják a Harryvel való kapcsolatod, de meg kell próbálnod figyelmen kívül hagyni a véleményüket - magyarázta.

- Tudom - sóhajtottam elkeseredetten, de El-nek sikerült egy kis önbizalmat öntenie belém. - Egyébként is, csak az a fontos, hogy Harryvel boldogok vagyunk és jól érezzük magunkat együtt.

- Ez a beszéd! - mosolygott rám El kedvesen. - Figyelj, beszaladok a Starbucksba. Te kérsz valamit?

- Igen, egy Latte Machino jól esne - viszonoztam a gesztusát hálásan.

Míg Eleanor megrendelte az italainkat, addig gyorsan megcsörgettem Harryt, hogy tájékoztassam, hogy haladunk a ruhavásárlási projekttel. Szépen szólva, eddig katasztrófális teljesítménnyel zárult a keresés, ezért a gyors kávészünet után újra belevetettük magunkat a vásárlásba.

Eleanor minden üzletben legalább húsz ruhát felpróbáltatott velem, de egyiknél sem éreztem azt, hogy ez lenne a megfelelő. Már úgy voltam vele, hogy feladom és míg újdonsült barátnőm egy rakás ruhával bevonult a próbafülkébe, én céltalanul nézelődtem a sorok között és találomra leemeltem egy-egy ruhát.
Majd az egyik ruhadarabon megakadt a pillantásom és szinte azonnal tudtam, hogy az lesz az. Visszatettem a kezemben tartott világoskék ruhát és leemeltem a kiszemelt darabot és besétáltam az egyik próbafülkébe, hogy belebújhassak.
A barackszínű, selymes anyag  rásimult a testemre, a derekamtól kiszélesedő alsó rész pedig lágyan omlott le egészen a bokámig. Tökéletes volt.
- Darcy, merre vagy? - hallottam meg El hangját a közelből.
- Itt vagyok - dugtam ki a fejem a fülke ajtaján, majd amikor Eleanor megfordult, teljesen kiléptem.
- Hű... ez lesz az! - bólintott mosolyogva.
- Ez lesz - vigyorodtam el csillogó szemekkel.

~***~

Izgatottan fészkelődtem az értünk küldött limuzin hátsó ülésén és csak néha-néha figyeltem oda a többi három lány csevegésére. Alig vártam, hogy az egész napos ruhavásárlás, hajcsinálás, sminkelés és egyéb lányos dolgok elvégzése után végre találkozhassak Harryvel, de közben még mindig rettegtem a nagy bejelentéstől.
Mikor a kocsi megállt, a gyomrom a apróra zsugorodott és megpróbáltam felkészülni az odakint rám váró őrületre. El megszorította a kezem és a másik két lány is bátorító mosolyt küldött felém, mielőtt kinyílt az ajtó. A kinti zsivaj a kétszeresére erősödött és vele együtt a pulzusom is az egekbe szökkent. Kijjebb csúsztam az ülésen, hogy kiszállhassak, mikor egy erős kéz megragadta az enyémet és kisegített a kocsiból.
- Óvatosan - morogta a fülembe apa és szorosan maga mellett tartott, míg a vörös szőnyegen végighaladtunk a bejárat felé. A nagy hangzavar és vakuvillogás között kihallottam pár kérdést is, olyanokat mint "Darcy, maga Harry új barátnője?", "Igazak a hírek, hogy Harry miattad szakított Taylorral?" vagy éppen apához intézték a szavaikat "Paul, mit szól hozzá, hogy a lánya tönkretette Harry és Taylor kapcsolatát?". - Ne is figyelj rájuk - dörmögte apa és minden kérdést megválaszolatlanul hagyva törtetett előre a tömegben, míg végül be nem értünk az épületbe.
- Minden rendben? - pillantott rám kemény tekintettel, de tudtam, hogy ez inkább a kinti firkászoknak szól.
- Persze - motyogtam és megpróbáltam egy magabiztos mosolyt erőltetni magamra, hogy ne látszódjon, valójában mennyire ideges vagyok. - Megyek, megkeresem a fiúkat - Gyorsan megöleltem apát és nyomtam egy puszit az arcára, aztán az emberek között szlalomozva a srácok keresésére indultam. Néhány perc múlva meg is találtam Niallt, természetesen a svédasztal körül sündörgött.
- Darcy! Hű, csinos vagy - nézett végig elismerően rajtam és egy öleléssel üdvözölt. - Harryt keresed, ugye? Az előbb láttam arra - mutatott a pezsgőpiramis irányába.
- Gondolatolvasó vagy, Niall - nevettem fel és kicsit felszabadultabbnak éreztem magam. Elvégre, eddig senki sem tett rám bántó vagy lesajnáló megjegyzéseket.
Továbbindultam a Niall által mutatott irányba és kisvártatva meg is pillantottam barátomat és a látványtól nagyot dobbant a szívem. Egyrészt, mert Harry elképesztően nézett ki a fekete öltönyében és ha lehet, ebben a másodpercben még jobban beleszerettem. Másrészt viszont, kellemetlenül összeszorult a torkom, mikor láttam, hogy Taylorral beszélget, eléggé meghitten. Éppen valamin nevettek és Taylor végigsimított a fiú karján, aki egyáltalán nem tiltakozott a mozdulat ellen. Aztán az énekesnő váratlanul közelebb lépett.... és megcsókolta Harryt. Csak egy másodperc volt, aztán el is húzódott, de ez is elég volt ahhoz, hogy összetörje a szívem.  Harry háttal állt nekem, így ő nem láthatott, de Taylorral pontosan farkasszemet néztünk és gúnyos mosolyra húzódott a szája. A sírással küszködve bámultam feléjük, míg végül Harry is megfordult és mikor meglátott, döbbenetében még a száját is eltátotta. Forgott velem a világ és nem akartam mást, csak összerogyni és kiengedni a könnyeim. Nem akartam, hogy Harry idejöjjön, hogy hozzámérjen és mentegetőzni kezdjen, ezért mielőtt megmozdult volna, megfordultam és ahhoz a személyhez indultam, aki most segíthet nekem.

.:: HARRY ::.

- Ezt meg mi a fenéért kellett? - ripakodtam rá Taylorra, akinek arcára fagyott a mosolya és már belekezdett volna a magyarázatba, de felemeltem a kezem és elhallgattattam. - Tudod mit, nem érdekel. Tűnj innen és ne merj még egyszer Darcy közelébe menni! - morogtam oda neki, majd faképnél hagyva a szőke lányt, Darcy után indultam.

A vendégek között utat törve, nyakamat nyújtogatva kerestem tekintetemmel a barátnőmet, de sehol sem láttam az ismerős hajzuhatagot, végül Niall szőke fejét szúrtam ki és odanyomakodtam hozzá.

- Nem láttad Darcyt? 

- De igen, pont az előbb jött ide. Azt mondta elfelejtett valamit és kölcsön adtad neki a kocsit, hogy hazaugorjon - magyarázta.

- Odaadtad neki a kocsikulcsot? - támadtam le szegény srácot, bár tudtam, hogy nem tehet semmiről. Mindennek egyedül én vagyok az oka. - A fenébe! - jajdultam fel és nem foglalkozva az összegyűlt tömeggel, akinek többsége miattunk jött, sietve a parkoló felé vettem az irányt. De elkéstem.

Alighogy kicsaptam az ajtót, a fekete Rang Rover pont előttem hajtott ki a parkolóból a koromsötét utcára.

- Darcy! - ordítottam utána, de nem állt meg és néhány másodperc múlva az autó motorjának halkulása jelezte, hogy lefordult egy másik utcába.

Fejvesztve rohantam vissza az épületbe és amint megtaláltam Louist, gyorsan vázoltam neki a helyzetet, majd elkértem a kocsikulcsát, de közölte, hogy ilyen állapotban nem vezethetek és inkább velem jön. Míg szólt a többieknek, hogy lelépünk, addig én idegbeteg módjára járkáltam a parkolóban. Majd végre megérkezett Louis is, mindketten beszálltunk a kocsiba és Lou sebességbe téve a kocsit, elindult a mondott irányba. Idegesen doboltam műszerfalon és az utat kémleltem, mikor a távolból szirénahang ütötte meg a fülem és borzasztó érzés férkőzött a gyomromba.  Kisvártatva fények is társultak az előbbi hanghoz és már messziről láttuk a mentők és rendőrség autóinak villogó fényeit.

- Menj arra! - utasítottam Lout, aki közelebb araszolt a tumultushoz. Pár méterre haladtunk csak a felborult autótól, mikor figyelmem a rendszámtáblára esett és megdermedtem. Barátomra néztem, aki ugyanolyan meredten bámulta a kocsit, mint én. A kocsimat.

- Állj meg!

- Harry, szerintem nem kéne...

- A rohadt életbe, állj már meg! - ordítottam Louisra, aki ezt hallva, indexelt és elkezdett félrehúzódni az úton, de én nem tudtam tétlenül várni. Mielőtt a kocsi teljesen megállt volna, kivágtam az ajtót és a roncs körül sürgölődő rendőrök  és mentősök felé rohantam. Ahogy egyre közelebb értem, teljesen bebizonyosodott, hogy a fekete autó, ami elég csúnyán összeroncsolódott, az enyém.

- Uram, nem mehet tovább, jelenleg helyszínelés folyik! Kérem, álljon meg! - tartóztatott fel egy egyenruhás, mikor már a szalaggal körbekerített résznél jártam.

- De ez... ez az én kocsim... a barátnőm... - lihegve, összefüggéstelenül kiabálva próbáltam megértetni a rendőrrel, hogy az összetört autó az enyém és csak imádkozni tudtam, hogy Darcy valamilyen csoda folytán nem ült benne. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha valami baja esett volna. Vagy ha... nem Harry, erre ne is gondolj! - Hol van a barátnőm? - szakadt ki belőlem kétségbeesetten a kérdés.

- Nyugodjon meg, uram! - szorította meg a vállam a középkorú, tagbaszakadt férfi. - A barátnőjét már beszállították a legközelebbi kórházba. A körülményekhez képest jól van.
Mintha egy idegen testében lettem volna. A szám gépiesen mozdult, mikor megkérdeztem a mentőst, hogy melyik kórházba vitték Darcyt, majd esetlen mozdulatokkal indultam vissza Louishoz és bezuhantam az anyósülésre.
- A Szent Mary kórházban van - nyögtem ki és nem bírtam tovább, legördült arcomon egy könnycsepp. Az egész olyan volt, mint egy rémálom. És ami még rosszabb, az egész az én hibám. Sosem bocsátom meg magamnak, ha valami történik Darcyval...