Fényképalbum

Egy kis ráadásként, itt vannak azok a jelenetek, amik nem kerültek bele a történetbe. :)

Holly és Harry:

Holly és Leah

Ty, amikor először látja Leah-t

És néhány kép, amikor Leah már nagyobb.

Epilógus - Az esküvő

5 hónappal később

Borzasztóan ideges voltam. A gyomrom összeszorult, ahogy a torkom is, olyan érzés volt, mintha valaki fojtogatna, egyszerűen nem kaptam levegőt. Mintha nem is az esküvőmre, hanem a kivégzésemre készülnék. Ezen a napon felhőtlenül boldognak kellene lennem, nem igaz? Ugyanúgy, mint amikor elmondtuk anyának, vagy éppen tudattuk a fiúkkal.

Akkor boldog voltam. Abban a pillanatban, hogy Harry letérdelt elém és másodjára is megkérte a kezem, én - ezúttal - gondolkodás nélkül, feltételek nélkül mondtam ki az igen-t. De ahogy telt az idő és közeledett a kitűzött időpont, egyre jobban elbizonytalanodtam. Elkerülhetetlen volt, hogy előbb vagy utóbb, de a rajongók és a sajtó ne szerezzen tudomást az eljegyzésről, valamint arról, hogy mi történt Darcy-val és miért került hozzánk Leah. Napokig ettől volt hangos a televízió, ezt harsogták az újságok címlapjai és ez volt a téma a közösségi oldalakon is.

A legtöbben örültek neki, hogy Harry végre megállapodik és befejezi az örökös csajozást, de jó páran voltak az olyanok is, akik gyűlölködő üzenetekkel bombáztak, többek között, hogy "nem érdemlem meg őt","csak a pénzéért vagyok vele" és "tűnjek el az életéből vagy nagyon meg fogom bánni". Harry próbált megnyugtatni, de ő sem volt mindig mellettem, hogy megvigasztaljon és elterelje a figyelmem, ezért számtalan éjszaka sírtam álomba magam. Az sem könnyítette meg a dolgom, hogy a srácoknak nem sokkal Harry látogatása után volt esedékes egy hosszabb turnéja, ami azt jelentette, hogy 2 és fél hónapig egyáltalán nem találkozhattunk, csak a rövid telefonbeszélgetések és a még kurtább skype-olások alkalmával tudtuk a kapcsolatot tartani. Ők rohantak, minden helyszínen csak néhány napot időztek, én pedig itthon emésztettem magam, hogy tényleg jó ötlet-e, amire Harryvel készülünk. Megijesztett, hogy - ha csak másodpercekre is, egy-egy gyenge pillanatomban -, de megfordult a fejemben, hogy talán le kellene fújnunk az esküvőt.
Végül mégsem tettük meg, ezért állok most itt a tükör előtt, félig felöltözve és gyomorgörccsel, miközben a násznép már odakint gyülekezik és mindenki csak rám vár. Most - ha nem is ugyanolyan értelemben - de egy kis időre átérezhettem, milyen lehet a srácoknak, mielőtt kilépnének a színpadra, a rengeteg ember elé. Szörnyű érzés.

Pár lépést hátrébb léptem és meglebbentettem magam körül a ruhám alsószoknyáját. Amikor anyával ellátogattam az esküvői ruhaszalonba és hosszas keresgélés után kezembe akadt ez a ruha, tudtam, hogy ő az igazi. Ezt a ruhát akartam viselni, amikor örök hűséget fogadok Harrynek. Most viszont elakadtam. A felső rész még türelmesen várakozott az állványon a szoba másik sarkában, de még nem tudtam rávenni magam, hogy felvegyem.
Leültem a fésülködő asztal előtti székre és a kezembe temettem az arcomat. Miért tétovázok? Hát, nem ezt akartam? Harry-t, aki azt mondja szeret és velem akarja leélni az életét... most pedig beijedek, alig pár órával az esküvő előtt, mikor végre valóra válhatna, amire évek óta várok?
Határozott kopogás zavart meg, aztán a halk "szabad" felszólításomat követően nyílt az ajtó, majd anya és Kelly csusszant be a helyiségbe. Ők ketten voltak azok, akik a legjobban lelkesedtek és kezükbe vették a szervezést. Mindenről kikérték a véleményem, de a végeredményt még én sem láthattam, szóval a díszlet és a hely számomra is ismeretlen még.
- Jajj kincsem, mi a baj? - Anya odasietett mellém és tenyerét a csupasz vállamra téve, megszorította azt. Kelly kicsit hátrébb állt meg, de ő is biztató pillantásokat lövellt felém.
- Nem tudom... azt hiszem nagyon izgulok - ismertem be.
- Le akarod fújni? Még meggondolhatod. Ha akarod kimegyek és hazaküldök mindenkit - ajánlotta fel anya.
- Dehogyis! Eszemben sincs, én csak... rendben leszek. Csak kell még egy kis idő - bizonygattam és a tükörben néztem farkasszemet a mögöttem álló édesanyámmal, aki ezt hallva melegen elmosolyodott.
- Tudtam, hogy ezt fogod mondani. Az én bátor, gyönyörű kislányom. - Lehajolt és egy puszit lehelt az arcomra, én pedig egyik kezemmel hátranyúltam és átölelve a nyakát magamhoz öleltem, bár azt nem tudtam, miért lennék bátor. Elvégre nem bátorságot kellene éreznem, amiért hozzámegyek ahhoz a férfihoz, akit szeretek!
Ez volt az igazság. Akartam Harry-t, mindennél jobban a felesége akartam lenni, mindössze még egy kis időre volt szükségem, hogy összeszedjem magam, hiszen ez egy nagyon nagy lépés. De kész vagyok megtenni, ha Harry ott van az oldalamon. Együtt menni fog.
- Megyek és megnézem, mi a helyzet odakint - jelentette ki anya. - Kelly majd segít elkészülni. - Még utoljára végigsimított a vállamon, majd elhagyta a szobát.
- Minden rendben lesz, Holly - nyugtatott meg Kelly nagy mosollyal, miközben átvette anya megüresedett helyét és rendezgetni kezdte a tincseimet.
- Persze, én is tudom - sóhajtottam fel és fejemet hátradöntve néztem fel barátnőmre. Igen, ez alatt a néhány hét alatt, annyi mindenben támogatott és segített, hogy könnyű szívvel a barátnőmnek mondhattam. Határozottan jó érzés volt, hogy ilyen emberek állnak mellettem. - Szóval, segítesz felvenni a ruhát?

A lépcső felé tartottam, mikor meghallottam annak a dalnak az első ütemeit, amit Harryvel közösen választottunk ki a bevonulásomhoz. Anyáék úgy gondolták, sokkal látványosabb lesz, ha az emeletről vonulok le, majd a termen végigsétálva csatlakozom Harryhez az oltárnál. Ennek megfelelően apa már a legfelső lépcsőfokon várt rám, hogy odakísérhessen és hatalmas mosollyal nyújtotta nekem a karját, amit hálásan karoltam át. Reméltem, hogy meg fog tartani, ha esetleg az én lábaim felmondják a szolgálatot.

Lassú léptekkel indultunk lefelé, egyre közeledtünk a lépcső végéhez. Hallottam a vendégek sustorgását és a sóhajokat, amikor megláttak. Mindannyian mosolyogtak, úgy gondoltam, tökéletes választás volt a ruha, de csak egy pillanatra néztem a meghívottakra, tekintetem azonnal a férfit kereste, aki miatt ma itt vagyok.
Amint megpillantottam Harryt, az összes kétségem és félelmem butaságnak tűnt. Mégis mitől rettegek? Hisz ez a csodálatos fiú csak engem szeret, akkor meg mi értelme megijednem? Eddig is szerettem, ez csak egy megerősítése a szerelmünknek.
Kicsit megszaporáztam a lépteimet, hogy minél hamarabb Harry mellé érhessek és megrántottam apát is, hogy siessen, mire a vendégek soraiban nevetés söpört végig. Láttam, hogy Harry is elvigyorodik és kicsit elpirulva bár, de viszonoztam a gesztust. Szemem az első sorra irányult, ahol ott ültek azok az emberek, akik fontosak voltak számomra: anya, ölében Leah-vel, a srácok, Kelly, Harry családja és néhány régebbi barátom.
Végül pár lépésnyire az oltártól, apa elengedett és szembefordított magával. - Szeretlek kicsim. Örülök, hogy boldog vagy - Hatalmas kezeit a vállamra fektette és nyomott egy puszit a homlokomra.
- Én is szeretlek, apa - suttogtam és miközben megöleltem, egy pillanatra behunytam a szemem, hogy visszatartsam a szememben gyülekező könnyeket.
Elengedtük egymást és felléptem Harry mellé, aki azonnal a kezem után nyúlt és összekulcsolta az ujjainkat. Kicsit megszorította a kezem, amitől végtelen nyugalom szállt meg. A pap belekezdett az ilyenkor szokásos beszédbe, de alig tudtam rá figyelni, egyre csak Harry arcát pásztáztam szememmel, míg rám nem pillantott és egy féloldalas mosoly kíséretében fejével az előttünk álló férfi felé biccentett, hogy figyeljek a szövegre. Úgy tettem, ahogy kért, de képtelen voltam megállni, hogy a szertartás alatt ne vessek rá még néhány lopott pillantást. Olyan tökéletes volt. És hamarosan csak az enyém.
- Harry Edward Styles, akarod-e az itt jelenlévő Holly Rosett-et feleségedül? -  tért rá a pap a lényegre. A szívem a torkomban dobogott, ahogy Harry felé fordultam és visszafojtott lélegzettel vártam a válaszát.
- Mindig és örökké - válaszolt Harry, majd a formalitás kedvéért hozzátette. - Igen - És felhúzta a gyűrűt az ujjamra.
- És te, Holly Rosett, akarod-e férjedül az itt megjelent Harold....
- Igen! - vágtam rá, mielőtt a pap végigmondhatta volna, amivel újabb nevetést váltottam ki az összegyűltekből, de nem érdekelt. Minél hamarabb a férjemnek akartam tudni. Megfogtam a kezét és felhúztam az ujjára az egyszerű, arany karikagyűrűt.
- A rám ruházott hatalomnál fogva, mostantól férj és feleség vagytok - jelentette be a pap. - Most már megcsókolhatod a menyasszonyt - mosolygott Harry, akinek nem kellett kétszer mondani.
Elkapta a derekam, közelebb rántott magához és ajkait az enyémekre szorította, mégsem éreztem hevesnek a csókot, inkább gyengéd volt és szeretetet sugárzott. A fülemben doboló vértől és a boldogságtól, alig hallottam a násznép ujjongását, egyedül Harry karjai a derekam körül és a mámorító csókja foglalkoztatott. Most már csak az enyém volt. Kívül belül, ahogyan én is az övé.
Szeret. Szeretem.

PART 2./ V. fejezet

Sziasztok! :)

Általában nem írok ilyesmit a részek előtt, de most kivételt teszek, ugyanis el akarom mondani, hogy ez az utolsó rész, illetve még az Epilógus van hátra, ami reményeim szerint még a héten megérkezik! Köszönöm azoknak, akik még itt vannak, és arra is van erejük, hogy kommenteljenek nekem! Hálás vagyok! Ennyit akartam, jó olvasást! :)

Már több, mint egy hét telt el a Harryvel való találkozásunk óta, de még mindig nem tudtam elfelejteni az arcát, amikor közöltem vele, hogy Darcy végakarata szerint, mi vagyunk Leah hivatalos gyámjai. Nem is tudom, igazából mire számítottam, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy a fiú ilyen hidegen elutasít, anélkül, hogy végighallgatna. Egy kicsit ismét összetörtem, olyan érzés volt, mintha Harry másodjára is kikosarazott volna. De ez még szörnyűbb volt, mert most Leah-ről is lemondott.
Azóta aláírtam a papírokat és hivatalosan is én lettem a baba gondviselője. Imádtam vele lenni, kicsit olyan volt, mintha Darcy is velem lenne, legalábbis egy része. Anya mindenben segített. Miután hazaérkeztem, elmeséltem neki mi történt és jól kisírtam magam, közölte, hogy ha Harry ilyen fafejű, akkor egyikünket sem érdemel meg. Ezt hallva eszembe jutottak Kelly szavai: tényleg mindenki tudta, hogy még mindig érzek valamit Harry iránt.
Most pedig éppen a fürdőben álltam a tükör előtt és megpróbáltam vállalható külsőt ölteni magamra. Úgy terveztük, hogy amint anya hazaért a munkából, kivisszük Leah-t a parkba. Nem akartam elhagyni magam, habár én úgy éreztem nem csak a nővéremet, de azt az embert is elvesztettem, akivel el tudtam volna képzelni egy közös jövőt.
Éppen végighúztam a szájfényt az ajkaimon, amikor a csengő dallamos hangon jelezte, hogy valaki áll az ajtóban, egyúttal Leah is sírni kezdett. Kisiettem a fürdőből, majd egy pillanatra tanácstalanul megálltam az előszoba és a nappali között.
- Rögtön jövök! - kiáltottam végül az ajtó felé. Bár tudtam, hogy az illető kint várakozik, mégis először a nappaliba indultam, hogy megnyugtassam a kicsit. A karomba kaptam és miközben ringattam, halk, nyugodt hangon beszéltem hozzá. Mikor abbahagyta a sírást, visszatettem a kiságyba és indultam ajtót nyitni.

- Sajnálom, hogy idáig ke... - Elakadt a szavam, ahogy megláttam a lépcsőn álldogáló személyt. Ahogy kinyitottam az ajtót, abbahagyta a nézelődést és felém fordult.
- Szia Holly. - Jól láthatóan zavarban volt. Intett egyet, majd kezét visszasüllyesztette a nadrágja zsebébe. Talán azt várta, hogy behívom, de jelenleg arra sem voltam képes, hogy megszólaljak.
- Mit keresel itt? Azt hittem Londonban mindent elmondtál - válaszoltam végül, köszönés helyett. Felkavart, hogy újra látom, azt hittem az egy héttel ezelőtti találkozásunk lesz az utolsó és most itt áll előttem. - Mit akarsz, Harry? - sóhajtottam fel és fejemet az ajtónak döntöttem, hirtelen végtelenül kimerültnek éreztem magam.
- Csak beszélni szerettem volna veled és... látni, hogy jól vagy-e - tette hozzá habozva.
- Rendben, láttad, hogy kutya bajom, most már mehetsz. - Hátraléptem és félig becsuktam az ajtót, de Harry tenyere nekinyomódott a fának és nem engedte, hogy kizárjam.
- Holly, kérlek!
- Nincs miről beszélnünk, Harry - ráztam a fejem. - Világosan elmondtad, hogy te mit akarsz és én megértettem. Azt mondtad, te nem akarod ezt és én azóta is próbálom elfelejteni, erre most idejössz és...
- Megnéztem az albumot - vágott a szavamba. - A képeket... láthatnám? - kérdezte és reménykedve tett egy lépést közelebb, de erősen fogtam az ajtót.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet - ráztam a fejem. - Mi értelme lenne?
- Gondolkoztam Holls. Miután elmentél. Egész éjjel nem tudtam aludni, csak az járt a fejemben, amiket mondtál. Teljesen összezavarodtam, elvégre három évig nem láttalak, aztán váratlanul beállítasz, ráadásul szörnyű hírekkel. Azt mondod a nővéred meghalt, a kisbabájának pedig én vagyok az egyik gyámja. Először el sem hittem, az egész egy rossz rémálomnak tűnt, nem is akartam elhinni. Nem hibáztathatsz ezért, Holly! - fakadt ki és elkapta az ajtó szélét markoló kezemet. - De aztán rájöttem.
- Mire? - kérdeztem rekedtesen, mikor jó pár pillanat telt el úgy, hogy nem folytatta.
- Hogy akarom ezt. Rájöttem, hogy nem futamodhatok meg, csak mert ez valami új és szokatlan, mert lehet, hogy elszalasztom az utolsó esélyem... az utolsó esélyem, hogy veled lehessek - nyögte ki nehézkesen. - Azt hittem, akkor sikerült lezárnom a kapcsolatunkat, de amikor újra megláttalak, már akkor tudtam, hogy hiba volt elengednem téged. Mert még mindig sze...
- Ne! Ne mondd ki, Harry! - Hevesen ráztam a fejem, látásomat elhomályosították a szememben gyülekező könnycseppek. Megpróbáltam kiszabadítani a kezem Harry fogásából, de nem engedte.
- Miért? Szeretlek Holly! Még mindig szeretlek, ezen nem változtatott a külön töltött idő sem, csak megerősítette. Hatalmas hülye voltam, amiért akkor hagytalak elmenni és még nagyobb idióta, hogy ezt újra megtettem a kávézóban, de még egyszer nem akarom elkövetni ezt a hibát! - Mielőtt bármit válaszolhattam volna, letérdelt elém, szabad kezével a kabátzsebébe nyúlt és egy bársonydobozt húzott elő. - Holly Rosett! Szeretlek és mindennél jobban szeretnék a családod része lenni. Kérlek, csak mondd, hogy megbocsátasz és hozzám jössz feleségül és én leszek a legboldogabb ember az egész világon!
Míg a mondandója végére ért, folyamatosan ráztam a fejem, lassan beleszédültem a gyors mozdulatokba. Felfoghatatlan volt, amit mondott, hallottam a szavakat, amiket kiejt a száján, de nem álltak össze értelmes mondattá. Érthetetlen volt számomra, hogy miért jött ide. Miért most?
- Holly, hozzám jönnél? - tette fel újra a kérdést és éreztem, ahogy a keze izzadni kezd, ahogy még erősebben szorítja az enyémet.
- Harry, én... - Ahogy a szemébe néztem, rengeteg érzelmet láttam benne. Félelmet, tanácstalanságot, reményt... amit én nem adhattam meg neki. - Nem... nem lehet, sa-sajnálom - suttogtam, nem is voltam benne biztos, hogy hallotta, egészen addig, amíg elengedte a csuklómat és keze nekicsapódott az oldalának. Úgy állt ott, ahogy én is éreztem magam: nyomorultul és csalódottan.
- Én sajnálom, sajnálom - hajtogattam, másra nem is voltam képes.
Hátraléptem és becsuktam az ajtót, képtelen voltam tovább nézni Harry-t, aki úgy tűnt, teljesen magába zuhant. Kavarogtak a gondolatok a fejemben, ahogy hátamat az ajtónak vetettem és lecsúsztam a földre. Az egész olyan hihetetlennek tűnt, hogy meg kellett csípnem magam, nem álmodom-e. Most már kapkodtam a levegőt, számra szorított kézzel próbáltam elfojtani a feltörni készülő könnyeimet, kevés sikerrel. Pillanatokon belül zokogtam. Éppen most utasítottam el Harry házassági ajánlatát, az egyetlen fiúét, akivel el tudtam volna képzelni, hogy az oltár elé állok. Mi van velem? Lehet, hogy hibázott, de most mégis itt van, és csak ez a lényeg nem?
Felpattantam és felrántottam az ajtót.
 - Harry, várj! - Már épp beszállni készült a kocsijába, de a hangomat hallva megtorpant és felnézett rám. Vettem egy mély lélegzetet, elképzeltem, hogy festhetek: ziláltan, kócosan, kisírt szemmel, de most nem érdekelt. Leszaladtam a lépcsőn, egyenesen Harryhez.
- Igen? - Láttam, hogy egy pillanatra meglepődött, de aztán felvette a semleges arckifejezést, mint aki már nem számít semmire.
- Komolyan... komolyan gondoltad azokat, amit az előbb mondtál? - tettem fel a kérdést.
- Minden szót - válaszolt kis csend után. - Tudom, hogy elcsesztem, de most itt vagyok, hogy helyrehozzam, te viszont esélyt sem...
- Igen - vágtam a szavába.
- Tessék? - értetlenkedve vonta fel a szemöldökét, aztán mintha felismerés csillant volna a tekintetében.
- Igen. Hozzád megyek.
Harry majdnem eltátotta a száját döbbenetében, majd egy másodperccel később a karjába kapott és arcát a nyakamba temette. Olyan erővel szorított magához, szinte levegőt sem kaptam, de kisvártatva az én kezem is megtalálta az utat, átöleltem a nyakát és beletúrtam a hajába.
- Komolyan, Holls? Komolyan mondod? - morogta a nyakamba.
- Igen, komolyan mondom. - Most már újra sírtam, de ezek örömkönnyek voltak.

- Szeretlek, kibaszottul szeretlek. Annyira sajnálom, egy idióta voltam. - Felemelte a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni, de még mindig nem engedett el. - Remélem egyszer megbocsátasz nekem.
- Szerinted itt lennék, ha nem bocsátottam volna meg? - néztem fel rá, kissé félrebillentve a fejem, amivel sikerült az arcára csalnom egy halvány mosolyt.
Elengedett és két keze közé fogta az arcomat. - Köszönöm, hogy igent mondtál - suttogta, ajkai az enyémeket súrolták, majd lassan, finoman megcsókolt. Lehunytam a szemem, a lábaim annyira remegtek, hogy meg kellett kapaszkodnom a karjában. Annyira hiányzott az érintése, a csókja, az ölelése, ezért most, hogy mindez rám zúdult, alig tudtam kontrollálni magam.
Kisvártatva Harry elhúzódott tőlem és homlokát az enyémnek döntötte. A szemem még mindig csukva volt, pilláim meg-megrebbentek, mikor megéreztem Harry lélegzetét, alig pár milliméternyire az arcomtól.
- Nem akarsz bejönni? - mormoltam, hogy megtörjem a közénk telepedett csendet.
- De szeretnék - válaszolt ugyanolyan halkan és amikor felnéztem rá, láttam, hogy mosolyog. - Szeretném látni Leah-t, elvégre most már a kislányunk, nem igaz?
Nem szóltam semmit, csak ujjaim az övéi közé fontam és elindultam befelé. Igaza volt. Leah most már a mi gyerekünk volt és én nemsokára Harry felesége. Hamarosan egy család leszünk.