PART 2./ V. fejezet

Sziasztok! :)

Általában nem írok ilyesmit a részek előtt, de most kivételt teszek, ugyanis el akarom mondani, hogy ez az utolsó rész, illetve még az Epilógus van hátra, ami reményeim szerint még a héten megérkezik! Köszönöm azoknak, akik még itt vannak, és arra is van erejük, hogy kommenteljenek nekem! Hálás vagyok! Ennyit akartam, jó olvasást! :)

Már több, mint egy hét telt el a Harryvel való találkozásunk óta, de még mindig nem tudtam elfelejteni az arcát, amikor közöltem vele, hogy Darcy végakarata szerint, mi vagyunk Leah hivatalos gyámjai. Nem is tudom, igazából mire számítottam, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy a fiú ilyen hidegen elutasít, anélkül, hogy végighallgatna. Egy kicsit ismét összetörtem, olyan érzés volt, mintha Harry másodjára is kikosarazott volna. De ez még szörnyűbb volt, mert most Leah-ről is lemondott.
Azóta aláírtam a papírokat és hivatalosan is én lettem a baba gondviselője. Imádtam vele lenni, kicsit olyan volt, mintha Darcy is velem lenne, legalábbis egy része. Anya mindenben segített. Miután hazaérkeztem, elmeséltem neki mi történt és jól kisírtam magam, közölte, hogy ha Harry ilyen fafejű, akkor egyikünket sem érdemel meg. Ezt hallva eszembe jutottak Kelly szavai: tényleg mindenki tudta, hogy még mindig érzek valamit Harry iránt.
Most pedig éppen a fürdőben álltam a tükör előtt és megpróbáltam vállalható külsőt ölteni magamra. Úgy terveztük, hogy amint anya hazaért a munkából, kivisszük Leah-t a parkba. Nem akartam elhagyni magam, habár én úgy éreztem nem csak a nővéremet, de azt az embert is elvesztettem, akivel el tudtam volna képzelni egy közös jövőt.
Éppen végighúztam a szájfényt az ajkaimon, amikor a csengő dallamos hangon jelezte, hogy valaki áll az ajtóban, egyúttal Leah is sírni kezdett. Kisiettem a fürdőből, majd egy pillanatra tanácstalanul megálltam az előszoba és a nappali között.
- Rögtön jövök! - kiáltottam végül az ajtó felé. Bár tudtam, hogy az illető kint várakozik, mégis először a nappaliba indultam, hogy megnyugtassam a kicsit. A karomba kaptam és miközben ringattam, halk, nyugodt hangon beszéltem hozzá. Mikor abbahagyta a sírást, visszatettem a kiságyba és indultam ajtót nyitni.

- Sajnálom, hogy idáig ke... - Elakadt a szavam, ahogy megláttam a lépcsőn álldogáló személyt. Ahogy kinyitottam az ajtót, abbahagyta a nézelődést és felém fordult.
- Szia Holly. - Jól láthatóan zavarban volt. Intett egyet, majd kezét visszasüllyesztette a nadrágja zsebébe. Talán azt várta, hogy behívom, de jelenleg arra sem voltam képes, hogy megszólaljak.
- Mit keresel itt? Azt hittem Londonban mindent elmondtál - válaszoltam végül, köszönés helyett. Felkavart, hogy újra látom, azt hittem az egy héttel ezelőtti találkozásunk lesz az utolsó és most itt áll előttem. - Mit akarsz, Harry? - sóhajtottam fel és fejemet az ajtónak döntöttem, hirtelen végtelenül kimerültnek éreztem magam.
- Csak beszélni szerettem volna veled és... látni, hogy jól vagy-e - tette hozzá habozva.
- Rendben, láttad, hogy kutya bajom, most már mehetsz. - Hátraléptem és félig becsuktam az ajtót, de Harry tenyere nekinyomódott a fának és nem engedte, hogy kizárjam.
- Holly, kérlek!
- Nincs miről beszélnünk, Harry - ráztam a fejem. - Világosan elmondtad, hogy te mit akarsz és én megértettem. Azt mondtad, te nem akarod ezt és én azóta is próbálom elfelejteni, erre most idejössz és...
- Megnéztem az albumot - vágott a szavamba. - A képeket... láthatnám? - kérdezte és reménykedve tett egy lépést közelebb, de erősen fogtam az ajtót.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet - ráztam a fejem. - Mi értelme lenne?
- Gondolkoztam Holls. Miután elmentél. Egész éjjel nem tudtam aludni, csak az járt a fejemben, amiket mondtál. Teljesen összezavarodtam, elvégre három évig nem láttalak, aztán váratlanul beállítasz, ráadásul szörnyű hírekkel. Azt mondod a nővéred meghalt, a kisbabájának pedig én vagyok az egyik gyámja. Először el sem hittem, az egész egy rossz rémálomnak tűnt, nem is akartam elhinni. Nem hibáztathatsz ezért, Holly! - fakadt ki és elkapta az ajtó szélét markoló kezemet. - De aztán rájöttem.
- Mire? - kérdeztem rekedtesen, mikor jó pár pillanat telt el úgy, hogy nem folytatta.
- Hogy akarom ezt. Rájöttem, hogy nem futamodhatok meg, csak mert ez valami új és szokatlan, mert lehet, hogy elszalasztom az utolsó esélyem... az utolsó esélyem, hogy veled lehessek - nyögte ki nehézkesen. - Azt hittem, akkor sikerült lezárnom a kapcsolatunkat, de amikor újra megláttalak, már akkor tudtam, hogy hiba volt elengednem téged. Mert még mindig sze...
- Ne! Ne mondd ki, Harry! - Hevesen ráztam a fejem, látásomat elhomályosították a szememben gyülekező könnycseppek. Megpróbáltam kiszabadítani a kezem Harry fogásából, de nem engedte.
- Miért? Szeretlek Holly! Még mindig szeretlek, ezen nem változtatott a külön töltött idő sem, csak megerősítette. Hatalmas hülye voltam, amiért akkor hagytalak elmenni és még nagyobb idióta, hogy ezt újra megtettem a kávézóban, de még egyszer nem akarom elkövetni ezt a hibát! - Mielőtt bármit válaszolhattam volna, letérdelt elém, szabad kezével a kabátzsebébe nyúlt és egy bársonydobozt húzott elő. - Holly Rosett! Szeretlek és mindennél jobban szeretnék a családod része lenni. Kérlek, csak mondd, hogy megbocsátasz és hozzám jössz feleségül és én leszek a legboldogabb ember az egész világon!
Míg a mondandója végére ért, folyamatosan ráztam a fejem, lassan beleszédültem a gyors mozdulatokba. Felfoghatatlan volt, amit mondott, hallottam a szavakat, amiket kiejt a száján, de nem álltak össze értelmes mondattá. Érthetetlen volt számomra, hogy miért jött ide. Miért most?
- Holly, hozzám jönnél? - tette fel újra a kérdést és éreztem, ahogy a keze izzadni kezd, ahogy még erősebben szorítja az enyémet.
- Harry, én... - Ahogy a szemébe néztem, rengeteg érzelmet láttam benne. Félelmet, tanácstalanságot, reményt... amit én nem adhattam meg neki. - Nem... nem lehet, sa-sajnálom - suttogtam, nem is voltam benne biztos, hogy hallotta, egészen addig, amíg elengedte a csuklómat és keze nekicsapódott az oldalának. Úgy állt ott, ahogy én is éreztem magam: nyomorultul és csalódottan.
- Én sajnálom, sajnálom - hajtogattam, másra nem is voltam képes.
Hátraléptem és becsuktam az ajtót, képtelen voltam tovább nézni Harry-t, aki úgy tűnt, teljesen magába zuhant. Kavarogtak a gondolatok a fejemben, ahogy hátamat az ajtónak vetettem és lecsúsztam a földre. Az egész olyan hihetetlennek tűnt, hogy meg kellett csípnem magam, nem álmodom-e. Most már kapkodtam a levegőt, számra szorított kézzel próbáltam elfojtani a feltörni készülő könnyeimet, kevés sikerrel. Pillanatokon belül zokogtam. Éppen most utasítottam el Harry házassági ajánlatát, az egyetlen fiúét, akivel el tudtam volna képzelni, hogy az oltár elé állok. Mi van velem? Lehet, hogy hibázott, de most mégis itt van, és csak ez a lényeg nem?
Felpattantam és felrántottam az ajtót.
 - Harry, várj! - Már épp beszállni készült a kocsijába, de a hangomat hallva megtorpant és felnézett rám. Vettem egy mély lélegzetet, elképzeltem, hogy festhetek: ziláltan, kócosan, kisírt szemmel, de most nem érdekelt. Leszaladtam a lépcsőn, egyenesen Harryhez.
- Igen? - Láttam, hogy egy pillanatra meglepődött, de aztán felvette a semleges arckifejezést, mint aki már nem számít semmire.
- Komolyan... komolyan gondoltad azokat, amit az előbb mondtál? - tettem fel a kérdést.
- Minden szót - válaszolt kis csend után. - Tudom, hogy elcsesztem, de most itt vagyok, hogy helyrehozzam, te viszont esélyt sem...
- Igen - vágtam a szavába.
- Tessék? - értetlenkedve vonta fel a szemöldökét, aztán mintha felismerés csillant volna a tekintetében.
- Igen. Hozzád megyek.
Harry majdnem eltátotta a száját döbbenetében, majd egy másodperccel később a karjába kapott és arcát a nyakamba temette. Olyan erővel szorított magához, szinte levegőt sem kaptam, de kisvártatva az én kezem is megtalálta az utat, átöleltem a nyakát és beletúrtam a hajába.
- Komolyan, Holls? Komolyan mondod? - morogta a nyakamba.
- Igen, komolyan mondom. - Most már újra sírtam, de ezek örömkönnyek voltak.

- Szeretlek, kibaszottul szeretlek. Annyira sajnálom, egy idióta voltam. - Felemelte a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni, de még mindig nem engedett el. - Remélem egyszer megbocsátasz nekem.
- Szerinted itt lennék, ha nem bocsátottam volna meg? - néztem fel rá, kissé félrebillentve a fejem, amivel sikerült az arcára csalnom egy halvány mosolyt.
Elengedett és két keze közé fogta az arcomat. - Köszönöm, hogy igent mondtál - suttogta, ajkai az enyémeket súrolták, majd lassan, finoman megcsókolt. Lehunytam a szemem, a lábaim annyira remegtek, hogy meg kellett kapaszkodnom a karjában. Annyira hiányzott az érintése, a csókja, az ölelése, ezért most, hogy mindez rám zúdult, alig tudtam kontrollálni magam.
Kisvártatva Harry elhúzódott tőlem és homlokát az enyémnek döntötte. A szemem még mindig csukva volt, pilláim meg-megrebbentek, mikor megéreztem Harry lélegzetét, alig pár milliméternyire az arcomtól.
- Nem akarsz bejönni? - mormoltam, hogy megtörjem a közénk telepedett csendet.
- De szeretnék - válaszolt ugyanolyan halkan és amikor felnéztem rá, láttam, hogy mosolyog. - Szeretném látni Leah-t, elvégre most már a kislányunk, nem igaz?
Nem szóltam semmit, csak ujjaim az övéi közé fontam és elindultam befelé. Igaza volt. Leah most már a mi gyerekünk volt és én nemsokára Harry felesége. Hamarosan egy család leszünk.