PART 2./ III. fejezet

- Biztos vagy ebben, Holly? Valóban jó ötlet lenne most odamenned?

Anya olyan kétkedő pillantással méregetett, hogy én is kezdtem elbizonytalanodni azt illetően, tényleg ez-e a legjobb megoldás. De aztán eszembe jutott Darcy levele és ő azt akarta, hogy Leah-nek legyen családja. Egy családba pedig beletartozik egy apa is és mivel Tyler nem hajlandó felelősséget vállalni, így Darcy azt az embert választotta helyette, akit a legmegfelelőbbnek tartott. És bár én nem voltam biztos benne, hogy Harry tényleg az a személy, mindenesetre joga van tudni róla.

Ennek ellenére anyának igaza volt, nem voltam biztos benne, hogy találkoznom kellene Harryvel, főleg abból az okból, hogy ilyesmit közöljek vele. Azóta, hogy ott, három évvel ezelőtt szakított velem, egyetlen szót sem beszéltünk. Ő nem keresett, én pedig féltem a reakciójától, magamat ismerve, nem bírtam volna ki még egy visszautasítást.

Viszont az azóta eltelt idő és legfőképp Darcy végrendelete ráébresztett arra, hogy nem futhatok örökké előle. Három év hosszú idő, ezalatt sokat változtunk, mind én, mind pedig Harry. Eldöntöttem, hogy többé nem futamodok meg előle. Most már nem magamra kell gondolnom, ez Leah érdeke.

- Valószínűleg nem, de muszáj mennem - válaszoltam meg anya kérdését, aki ezt hallva csak beletörődve ölelt magához. - Vigyázz Leah-re, rendben? Pár nap és visszajövök. Talán Harry is eljön, hogy lássa - tettem hozzá futólag, de erről egyáltalán nem voltam meggyőződve.

Még egyszer, utoljára elköszöntem anyától, megölelgettem Leah-t, aztán leadtam a csomagjaimat és a beszállókapuhoz indultam. Először Leah-t is magammal akartam hozni, hátha így jobban meg tudom győzni Harryt, de végül anya lebeszélt erről az ötletemről és végül én is beláttam, hogy még túl kicsi egy ilyen úthoz. Ezért csak néhány fotó lapult a táskámban, amit Harrynek szándékoztam mutatni.

Az egész repülőút alatt szorongtam. Megpróbáltam olvasni, de miután túljutottam néhány oldalon és fogalmam sem volt, hogy miről volt szó az elmúlt öt percben, inkább felhagytam az olvasással, helyette csak bámultam ki a felhőkre és gondolkoztam.

Túl gyorsan érkeztem meg és ahogy a gép landolt, egyre kétségbeesettebb lettem. Még nem készültem fel a találkozásra, de ez csak akkor tudatosult bennem, mikor megpillantottam Niall szőke fejét a várakozók között. Egyedül neki szóltam, hogy jövök, a fiúk közül vele voltam a legközelebbi kapcsolatban, rendszeresen beszéltem vele, még azután is, hogy eljöttem Londonból és tudtam, hogy ő segíteni fog elrendezni a dolgokat.

Ahogy kiszúrt a tömegben, azonnal elmosolyodott és integetni kezdett. Esetlenül visszaintettem, majd a csoportokban álldogáló vagy éppen kifelé igyekvő emberek között szlalomozva próbáltam eljutni hozzá, miközben ő is elindult felém, így félúton találkoztunk.

- Örülök, hogy látlak! - üdvözölt lelkesen, majd szinte azonnal a karjaiba zárt, én pedig a szabad kezemmel viszonoztam az ölelést.

- Hogy utaztál? - érdeklődött, miközben átvette tőlem a bőrönd fogantyúját.

- Nem is tudom... talán a borzalmas az jó szó rá - motyogtam, mire felnevetett, majd egyik karját átvetette a vállamon és bátorítóan megszorongatott, aztán szorosan mellettem haladva a parkoló felé vettük az utunkat.

- Niall, nem kellene...

- Nem szükséges. Annyiszor jártam itt, hogy már senki sem lepődik meg és nem kap rohamot, ha meglát - válaszolta meg fel nem tett kérdésem.

- Ez azért jó érzés, nem? Mármint, hogy nem kell a rajongók és a fotósok elől bujkálni - néztem fel Niallre, aki csak mosolyogva bólintott. Ezután nem kérdeztem többet, megelégedtem ezzel a válasszal.
Míg kiértünk az autóhoz és Niall bepakolta a bőröndömet a kocsi csomagtartójába, nem esett több szó közöttünk. A szőke fiú ismerte a történetet, néhány nappal ezelőtt felhívtam, mindent elmondtam neki és megkértem, hogy segítsen, amibe azonnal beleegyezett.

Örültem, hogy látom. Néhányszor beszéltünk webkamerán keresztül, de az azért mégsem olyan volt mint most, személyesen találkozni. A régről ismert, szöszke és hiperaktív Niall eltűnt, helyette egy sokkal nyugodtabb és megfontoltabb fiú ült mellettem, az évek jó hatással voltak rá. Ennek ellenére pontosan tudtam, hogy ő még midig ugyanaz a csupaszív fiú volt, akit megismertem. Kíváncsi voltam, vajon a többiek is ennyit változtak az elmúlt évek alatt? Harry is megkomolyodott?

- Jut eszembe, Hols - nézett rám Niall egy pillanatra, majd figyelmét újra az útra fordította. - Nem tudtam szobát foglalni, de hozzánk nyugodtan jöhetsz és addig maradhatsz, ameddig csak szeretnél. Kelly is beleegyezett. Elmondtam neki is a dolgot, remélem nem bánod - húzta bocsánatkérő mosolyra a száját, mire csak megráztam a fejem.

Mint ahogy még régebben megtudtam, Kelly Niall barátnője volt. Másfél éve ismerkedtek meg és most már ott tart a kapcsolatuk, hogy majdnem egy éve közös lakásba költöztek. Én nem ismertem személyesen, de Niall elmondása alapján kedves lány lehetett, mellesleg a fiú olyan rajongással beszélt róla, így nem is kételkedtem abban, hogy Kelly a tökéletes lány a számára.

- Köszönöm - bólintottam hálásan. Még csak most érkeztem meg, de máris többet tett értem, mintha amit valaha is elvárhattam volna.

- Ugyan már - legyintett Niall, majd megpaskolta a térdem. - Ez a legkevesebb.

Úgy döntöttem, hogy a mai napot még Niallnál töltöm és holnap megyek el Harryhez, addig hátha kicsit összeszedem magam. Akárhogy is, tartottam ettől a találkozástól, hisz utoljára nem éppen barátian váltunk el és - bár Harry azután nem tett semmiféle szemrehányást, sőt, nem is beszélt rólam egy interjúban sem - mégis úgy éreztem, hogy még mindig neheztel rám.
Megismerkedtem Kellyvel és valóban úgy volt, ahogy Niall elmondta: kedves és aranyos lány volt, szinte azonnal megtaláltuk a közös hangot és egész délután beszélgettünk. Niall viccelődve meg is jegyezte, hogy kitúrom őt a helyéről és elveszem tőle a barátnőjét, mire - Kellyvel egyetemben - egy-egy bocsánatkérő puszival engeszteltük ki, majd a lány beküldte őt a nappaliba, hogy meccset nézzen, mi pedig folytattuk a beszélgetést.

Úgy gondoltam semmi baj nem lehet abból, hogyha elmesélem Kellynek is az egész történetet, mellesleg jó volt végre valakinek beszélnem erről. Szóba került a Harryvel való kapcsolatom, Taylor, a balesetem, majd az, hogy miként derült ki, hogy akit Harry Darcynak hitt, az valójában én voltam és erre hogyan reagált a fiú. Végül Darcy terhességével, Tylerrel és Leah-vel, valamint a végrendelettel vált teljessé a történet. Kelly nagyon jó hallgatóság volt és megértő, még tanácsot is adott, ami annyiból állt, hogy legyek őszinte Harryvel.
Nem tudom hogyan jött rá, de még lefekvés után egy jó órával sem tudtam elaludni, mivel még mindig az ő szavai jártak a fejemben: "Ha még mindig szereted, mondd meg neki. Niall elmesélte, hogy veled Harry teljesen más ember volt és azóta, mióta szakítottatok nem boldog, ezt még én is meg tudom állapítani, bár nem ismerem régóta. Természetes, hogy elsősorban a kicsi érdekeit nézve jöttél ide, de gondolj egy kicsit magadra is és ne fojts vissza a saját érzéseidet. Megértem, hogy félsz újra látni, de mit veszíthetsz?"
Igaza lenne Kellynek? Valóban azért félek találkozni Harryvel, mert még három év elmúltával is érzek iránta valamit? Ennyire nyilvánvaló lenne mindenki számára, kivéve saját magamat?

PART 2./ II. fejezet

Három hete, hogy az orvos közölte velünk a szörnyű hírt. Két hete volt a temetés, azóta pedig úgy járok a házban, mint egy szellem. Ki sem lépek a házból, nem veszem fel a telefont és nem beszélek senkivel. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy elment, hogy soha többet nem látom. Olyan volt, mintha a másik felem lassan és fájdalmasan kitépték volna belőlem és - habár nem pontosan ilyen értelemben -, de ez történt. Köztudott, hogy az ikrek sokkal közelebbi kapcsolatban állnak egymással és ez a kapcsolat, ami csak most alakult ki köztünk, örökre elveszett.
 Amint értesítettük, apa azonnal ideutazott. Előtte még sosem láttam sírni, de a hír teljesen letaglózta, ahogy mindenki mást is. Az egész család megrendült, hogy elveszítettük Darcyt, de talán engem viselt meg a leginkább. Még csak most kaptam vissza a testvérem és máris elveszítettem...

Másrészről viszont itt volt a pici. Darcyval rengeteget beszéltünk róla, hogy mi legyen a neve, de végül már nem volt ideje dönteni. Hosszú napokig gondolkoztam rajta, majd felvetettem anyának a Leah nevet, ami neki is tetszett, így hivatalossá tettük. Tudtam, hogy Darcy is imádná, mivel ő is sokat emlegette ezt a nevet. 

 Nagyon nehéz volt Leahvel. Az első napokban, akárhányszor ránéztem, mindig Darcy jutott róla eszembe és csak még fájdalmasabb volt. Napokon át zokogtam, míg végül nem maradt több könnyem és maradt a néma, szívettépő szenvedés. A gyász rányomta a bélyegét a baba miatt érzett örömünkre és beárnyékolta a mindennapokat.

Próbáltam felvenni a kapcsolatot Tylerrel, de a mobilszáma már nem élt és fogalmam sem volt, hogy hol kereshetném. Kénytelen voltam beletörődni, hogy Leah nem csak az édesanyját vesztette el. A legszomorúbb az volt az egészben, hogy Darcy még csak nem is láthatta a picit, nem érinthette meg, nem tarthatta a karjában.

A negyedik hét elején anya addig győzködött, míg hajlandó voltam válaszolni az üzenetekre és hívásokra. Rengetegen kerestek, többek között Niall és a banda összes tagja, Perrie, Eleanor, Sophia - Liam új barátnője -, az itteni barátaim. Mi több, még Harrytől is volt egy nem fogadott hívásom, valamint egy üzenetem, amiben részvétet nyilvánított. Meglepett, hogy felkeresett, ellenben örültem is neki, hogy - bár nem beszéltünk, mióta szakított velem -, de eszébe jutottam a nehéz időkben. Ez kicsit segített átlendülni a holtponton.
Mivel nekem sokkal tovább tartott összeszedni magam, ezért anya és Macy tartotta a frontot az üzletben, míg én Leahre vigyáztam. Eleinte nagyon nehéz volt, mivel fogalmam sem volt, hogyan kell bánni egy csecsemővel, de anya gondosan elmagyarázott mindent, így egy idő után egyre könnyebb volt elvégezni a teendőket.
- Szia Leah! Hát, felébredtél? - mosolyogtam rá melegen a kisbabára, aki nagy szemekkel bámult rám a kiságyból, majd apró kezével hadonászni kezdett és édesen gőgicsélt hozzá.
Imádtam a kislányt, nem csak azért, mert a nővéremre emlékeztetett. Ha ő ott volt, boldogságot hozott az életünkbe, akárki is volt a közelében, az nem tudta megállni mosolygás nélkül, ahogy a kicsire nézett. Kiemeltem a kiságyból és óvatosan a kezembe vettem. Mivel én foglalkoztam vele a leggyakrabban és rendszerint én voltam a legtöbbször vele, ezért hozzám ragaszkodott a legjobban, ahogyan én is hozzá. Ha sírt vagy nyűgös volt, a kezembe vettem és addig beszéltem hozzá, amíg meg nem nyugodott. Akaratlanul is, de Darcyt láttam benne, talán ezért volt nekem annyira fontos, hogy minél többet legyek vele.
Átsétáltam vele a nappaliba, közben lágyan ringattam és random dolgokról beszéltem, csak hogy hallhassa a hangom. - Képzeld el, amíg aludtál, felhívott Niall. Azt ígérte, hogy hamarosan meglátogatnak minket a srácokkal. Felvetette, hogy elhozza az unokaöccsét, Theo-t is, azt mondja, szerinte nagyon jól kijönnétek egymással - meséltem Leahnek vidáman Niall lehetetlen ötletéről, aki olyan tekintettel figyelt, mintha értené minden szavam.
Nevettem ezen a feltételezésen és már éppen folytatni akartam, amikor megszólalt a telefon. Gyorsan visszavittem Leaht a kiságyába, majd a szakadatlanul csörgő készülékhez siettem, fogalmam sem volt, ki kereshet. Sokáig nem vettem fel a telefont, így a legtöbben egy idő után feladták a próbálkozást, ezért is ért most váratlanul a hívó fél kitartása.
- Hallo? - szóltam bele kissé bizonytalanul, mikor a sokadik csörgést követően végre kezembe vettem a telefont.
- Jó napot, Holly Rosett-et keresem - válaszolt egy hivatalos női hang.
- Én vagyok az - A hangom elvékonyodott, ezért megköszörültem a torkom és megpróbáltam összeszedni magam.
- Üdvözlöm, Holly. Christina Edwards vagyok és a nővére, Darcy Higgins végrendelete ügyében keresem - darálta le szinte egy szuszra. Ahogy ezt meghallottam, lefagytam. Mi a fene? - Arról szeretnék érdeklődni, hogy ma be tudna-e fáradni, hogy személyesen elintézhessük az ügyet - Annyira elbambultam a döbbenettől, hogy alig értettem meg az ügyvédnő szavait.
- Persze, természetesen. Mikor lenne megfelelő? - böktem ki nagy nehezen. Christina közölte az időpontot és a címet, én pedig kábultan, kapkodva lejegyeztem mindent, majd elköszöntem és megszakítottuk a hívást.
Még mindig kezemben szorongatva a telefont, leültem a kanapé szélére, könyökömet a térdemre támasztottam és tenyerembe temettem az arcomat. Erre a hívásra egyáltalán nem számítottam, nem értettem semmit. Miért írt volna Darcy végrendeletet? És miért nem beszélt erről nekünk, vagy legalább nekem?

- Hogy mondod? Darcy végrendelete miatt hívott? - anya teljesen ledöbbent, amikor ezzel a hírrel hívtam fel. Azonnal hazajött és most a kanapén ülve próbálta megemészteni a hallottakat. - Te tudtál róla?
Csak megráztam a fejem, én sem tudtam többet, csak amit Christina elmondott, ugyanolyan tanácstalan voltam ez ügyben, mint anya. - Épp azért hívott, hogy megbeszéljük - válaszoltam az ujjaimat tördelve, rémesen ideges voltam. - Egy óra óra múlva kell bemennem a bíróságra.
Anya átvette tőlem Leaht, hogy elkezdhessek készülődni. Míg a zuhany alatt álltam, azon gondolkoztam, hogy miért nem beszélt erről Darcy. Akartam is tudni, hogy mi áll benne, másrészről viszont tartottam tőle. De legfőképp zavarodott és értetlen voltam.
Háromnegyed óra múlva, a megbeszélt időpont előtt tíz perccel érkeztem meg a bíróság épülete elé. Egy nagy adag bizonytalansággal és remegő gyomorral léptem be az üvegajtón, majd közöltem a recepcióssal, hogy kit keresek, aki ezután készségesen útba igazított.
- Jó napot, Miss Rosett, foglaljon helyet - invitált be az irodába Christina, amikor egy kopogást követően beléptem a helyiségbe. Határozottan rázta meg a kezem, majd hellyel kínált. Leültem vele szemben, az íróasztala másik oldalán és feszülten vártam a magyarázatát, ami nem is váratott sokáig magára.
- Nos, mint már említettem, a nővére végrendelete miatt kerestem fel. Tudott róla, hogy Darcy említést tett magáról? - kérdezett rá a nő, miközben az előtte fekvő borítékból előhúzta a kérdéses iratot.
- Nem. Valójában azt sem tudtam, hogy volt végrendelete, nem beszélt erről soha - tájékoztattam az ügyvédnőt, aki ezt hallva talán mintha kicsit meglepődött volna, de ha így is volt, nem mutatta.
- Ez esetben felolvasnám magának - nézett rám a beleegyezésemet várva. Mivel megszólalni képtelen voltam a gyomromban érzett idegességtől, ezért csak bólintottam.
Végighallgattam, hogy Darcy minden pénzét és ingóságait rám hagyja és ahogy Christina felolvasta azokat a szavakat, amelyeket ő írt és a gondolatra, hogy még élt, amikor ezeket papírra vetette, könny szökött a szemembe.

- És végül a legfontosabb rész - emelte rám tekintetét egy másodpercre a nő, majd szeme újra a sorokat futotta át. - Darcy a kislánya elhelyezéséről is gondoskodott, arra az esetre, ha vele bármi történne. A baba gyámjául magát jelölte meg, valamint egy Harold Edward Styles nevű úriembert - Ennél a mondatnál elkerekedett a szemem és még levegőt venni is elfelejtettem. Ez nem lehet igaz! Biztosan nem! Valószínűleg csak félreolvasott valamit... De hiába bizonygattam magamnak, be kellett látnom, hogy Christinának semmi oka nem lenne hazudni. Darcy akarta így, ő rendelkezett arról, hogy Leah gyámjai mi ketten legyünk, még akkor is, ha tisztában volt vele, hogy mi történt közöttünk. És mivel ez volt a nővérem utolsó kérése, tiszteletben akartam ezt tartani, valamint Leahnek teljes családra van szüksége, ezért kénytelen voltam beletörődni ebbe.

Már csak Harrynek kell valahogy elmondanom. És már előre rettegtem a válaszától.