Köszönet; információ

Drága Olvasóim!

Nem is tudom, hogy kezdjem. Az egyik szemem sír, a másik nevet, hogy idáig is elérkeztünk. 7 hónap. Hét hónap telt el, mióta felkerült az első rész és egyszerűen hihetetlen, hogy ilyen csekély ( mert szerintem, a számokhoz képest csekély) idő elteltével sikerült ezt elérnem. Volt olyan, hogy hosszabb ideig nem hoztam részt, de TI mégis kitartottatok és ennek ellenére tovább olvastátok. Talán nem tudom ezt eléggé megköszönni. És most egy kis számadat:

- 20 rész ( Az első "évad"-ból)

- 105 feliratkozó (eddig)

- 33145 oldalmegtekintés (eddig)

- több mint 260 komment

Hihetetlen! Sosem gondoltam volna, hogy ennyien fogjátok szeretni a blogot és tessék! Nagyon-nagyon boldog vagyok!

És a történetnek még nincs vége, hiszen két "évad"-osra terveztem! Azt még nem tudom, mikor kezdem a másodikat, de még a nyáron sor kerül a folytatásra! Remélem továbbra is figyelemmel követitek Holly és Darcy történetét! 

Nagy ölelés! Szeretlek Titeket! <3

Ui.: Ha még nem olvastátok az új részt: KATT!

.:: PART TWENTY ::. - Azt akarom, hogy boldog legyél

Sziasztok édeskék! :)
Évadzáró rész, nem mondanék most semmi többet, holnap egy másik bejegyzésben, mindent összefoglalok. Jó olvasást! :) xX

.:: HOLLY ::.

Két hét. Két végtelenül hosszú hét, amit a kórház falai között kellett eltöltenem. Két unalmas hét, még akkor is, ha a többiek virágokkal, plüssökkel és lufikkal árasztották el a szobámat, hogy ne a fehér falakat kelljen naphosszat bámulnom. Emellett minden nap folyamán mindig volt valaki, aki pár órát az ágyam mellett töltött és szórakoztatott, hogy ne unatkozzak és ne érezzem egyedül magam. Még Eleanor, Danielle és Perrie is meglátogattak, anya óránként csörgött telefonon, Darcyt, a fiúkat és apát pedig szinte lehetetlen volt elszakítani magam mellől. De még így sem tudták kiűzni a fejemből a kétségbeesett gondolatokat, amit Harry távolmaradása okozott.

Niall szerint - aki a legtöbb időt töltötte velem, amiért végtelenül hálás voltam, mivel a mindig vidám és mosolygós ír srác jó hangulata a legtöbbször rám is átragadt -, csak egy kis időt kell neki adnom, hogy elrendezze magában a dolgokat a történtekkel kapcsolatban.
Viszonylag jókedvűen pakoltam össze kevéske cuccomat és mikor kész lettem, letelepedtem az ágy szélére. Dr. Alward a reggeli vizsgálat után kijelentette, hogy gondos felügyelet mellett, saját felelősségre elhagyhatom a kórházat. Kapva-kaptam az alkalmon és, amint a doki magamra hagyott, felhívtam apát, de mivel ő nem tudott értem jönni, megígérte, hogy értem küldi valamelyik srácot.
Alig tíz perc várakozás után ismerős hangokat hallottam a folyosóról, ezért fogtam a táskámat és meg sem várva, hogy belépjenek a szobába, kiszaladtam. Boldog mosolyra húzódott a szám, mikor megpillantottam Niall szőke hajkoronáját és Louis pajkos vigyorát, majd odaszaladtam hozzájuk és a nyakukba ugorva, szorosan megöleltem őket.
- Úgy érzem, már jól vagy, Hols - nyögte Louis és mikor elengedtem, játékosan megdörzsölte a nyakát, mire felkuncogtam.
 - Na, indulás haza - karolta át a vállam Niall és a kijárat felé irányított.
Már csak a kocsiban gondoltam át, mit is jelent az, hogy végre hazamehetek. Rövid időn belül, talán rövidebb, mint ahogy fel tudnék készülni rá, látni fogom Harryt. A két hét, amíg nem találkoztunk, elbizonytalanított. Kétségek gyötörtek, hogy miként is álljak a dolgokhoz és ez kiülhetett az arcomra is, mert amikor Niall kisegített a kocsiból, a tekintetem összetalálkozott az övével és az ír srác bátorítóan rám mosolygott.
Niall előzékenyen cipelte a táskámat, Louis pedig előttünk caplatott, hogy ajtót nyithasson. Gyanús csönd uralkodott az egész házban, de mikor átléptem a nappali küszöbét egy egész sereg ember egyszerre kiabálta el magát. - Isten hozott itthon, Holly!
Kezemet a szám elé kaptam és meghatódva járattam végig a szemem az összegyűlteken. A srácok, anya és apa, Darcy, a bandatagok barátnői és néhány ember apa alkalmazottai közül, akikkel közelebbi viszonyba kerültem, például Lou, a fiúk sminkese.
Mosolyogva tűrtem, hogy egymás karjaiba adogassanak és mindenféle jókívánsággal és üdvözléssel halmozzanak el. Anya percekig szorongatott, egyre csak azt hajtogatta, hogy nem is tudja, mit csinált volna, ha valami bajom esik és a végén el is pityeregte magát. De akármennyire örültem, hogy ilyen szeretettel fogadnak, így is összeszorult a mellkasom, mikor körbepillantva nem láttam az ismerős, kócos fürtöket, az átható zöld szempárt és a pajkos mosolyt. Hálátlannak éreztem magam, hogy ennyi ember összegyűlt miattam, de én egyetlen személyért sóvárgok, aki távol maradt.
- Niall, hol van Harry? - simítottam a vállára a kezem és kissé remegő hangon suttogtam a szőke srác fülébe.
- Nem tudom. Miért nincs itt? - fordult körbe a nyakát nyújtogatva, majd aggodalmas pillantása az arcomon állapodott meg. - Talán az emeleten van - tűnődött, majd kék szemei csodálkozva elkerekedtek és a fejem fölött átnézve, egy pontra bámult a helyiség másik végében. Megfordultam, tekintetemmel követtem az övét és egy alig hallható nyögés szakadt ki belőlem. - Harry? - A hangom rekedt volt és erőtlen, de meghallotta, mert megtorpant és megfordult.
Tényleg ő volt az. Ahogy szemügyre vettem, kicsit megszédültem a látványától, a fekete farmer és kockás ing fantasztikusan állt rajta, a haja a szokásos kócossággal meredezett mindenfelé. Látszólag semmi sem változott rajta, egyedül az arca. Üresen, távolságtartóan... és talán fájdalmasan nézett rám.
 - Szia - köszönt és egy halvány mosolyt erőltetett magára.
- Szia - leheltem. Valami nem stimmelt, elvégre éppen az ajtó felé igyekezett, mikor észrevettem. - Hová mész? - tettem fel a kérdést elvékonyodott hangon.
- Én csak... csak el kell intéznem valamit - morogta, látszólag kellemetlenül érintette a kérdezősködésem és, hogy mindenki minket bámul. - Hogy vagy? - törte meg a ránk telepedett csendet.
- Jól, köszönöm - motyogtam, de szememet égették a könnyek. Úgy viselkedett velem, mint egy idegennel és ez nagyon fájt. - Mit művelünk Harry? - suttogtam és kétségbeesve kapaszkodtam a zöld szempárba.
- Hogy érted ezt?
- A baleset előtt...akkor azt mondtad, hogy szeretsz, most meg úgy viselkedsz, mintha nem is ismernél. És én akkor hittem neked. Nem jöttél be a kórházba sem, tudom, hogy össze voltál zavarodva és én elfogadtam a döntésedet, bármennyire fájt is. De most itt vagy és úgy viselkedsz...
- Hogy viselkedem? - vágott a szavamba élesen.
- Mintha... mintha azt akarnád, hogy boldogtalan legyek - sütöttem le a szemem és éreztem, ahogy az első könnycsepp végiggördül az arcomon.
- Soha nem akarnék neked ilyet. Szeretném, ha boldog lennél - Közelebb lépett, kezével az állam alá nyúlt és felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen.
- Akkor válaszolj! Gondold végig és mondd meg, hogy amit irántam érzel igazi-e? Hogy tudsz-e még szeretni vagy csak játék? Mert, ha nem szeretsz, ha ez csak egy játék volt, akkor ne játssz tovább, Harry - fordítottam el a fejem.
Leengedte a kezét, éreztem égető pillantását az arcomon, míg néhány percig csak a lélegzetvételünk hangja törte meg a csendet. - Csak játék. És utálok veszteni, ezért... szabad vagy - mondta.
Nyeltem egy nagyot, majd még mindig kerülve a pillantását, bólintottam. Harry közelebb lépett, kezét a vállamra tette és egy csókot lehelt a homlokomra. - Sajnálom - suttogta a fülembe, majd hátralépett és vissza sem nézve, nagy léptekkel távozott. Csak akkor fogtam fel mi történt, mikor a bejárati ajtó becsapódott mögötte.
- Én... ne haragudjatok, de én most... - dadogtam, de képtelen voltam bárki szemébe nézni. A könnyeimtől amúgy sem láttam volna. Ezért csak megfordultam és mielőtt kitört volna belőlem a zokogás, felrohantam az emeletre és magamra zártam a szobám ajtaját.

.:: HARRY ::.

Órák óta mást sem csináltam, mint feküdtem az ágyon a plafont bámulva és reménykedtem, hogy valami csoda folytán rám szakad. Már jóval éjfél is elmúlhatott, mikor hazaértem, addig a városban köröztem. Teljesen kimerültem, de egyszerűen képtelen voltam elaludni. A gondolataim nem hagytak nyugodni, de megérdemeltem. Egy barom voltam, nem kérdés. Hoztam már meggondolatlan döntéseket, ami a pillanat hevében tört elő belőlem, de ez a legrosszabb az összes közül.
Kezemet a fejem fölé emeltem és a hajamba túrtam. Legszívesebben üvöltöttem vagy szétvertem volna valamit, de azt a szomszédok valószínűleg nem igazán díjazták volna. Így is én vagyok a rossz fiú, nem kell még fokozni is.
Azt hiszem örökre az emlékezetembe vésődött Holly megbántott és fájdalmas arca, mikor egy egyszerű kis indokkal leráztam és közöltem, hogy mindvégig csak játszottam vele, holott ez közel sem így van. Nem értettem, hogy engedhettem el azt a lányt, aki nem csak a sztárt látta bennem, akivel villoghat a barátainak és a kamerák előtt, hanem aki tényleg szeretett engem. Akit én is tényleg szerettem.
De már nem táncolhatok vissza. Nem mondhatom, hogy "Ne haragudj, elcsesztem és hazudtam, bocsáss meg és felejtsük el a dolgot". Én rontottam el és megérdemlem, hogy szenvedjek.
- Harry, nyisd már ki azt a rohadt ajtót!
Louis hangja zökkentett vissza a jelenbe. A hangszínéből, a szóhasználatából és abból, hogy elég dühödten dörömbölt az ajtómon, gondolom, már nem először szólt, de annyira belemerültem az önsajnálatba - amit meg sem érdemlek -, hogy nem is hallottam. Minden mindegy alapon komótosan feltápászkodtam és az ajtóhoz lépve, elfordítottam a kulcsot a zárban.
- Hogy te mekkora barom vagy! - rontott be Louis köszönés nélkül és a vállával erőteljesen meglökött, ahogy elhaladt mellettem.
- Neked is hello - morogtam, becsuktam az ajtót és elindultam utána a nappaliba.
- Miért csináltad ezt, Harry? - kiabált rám, mintha meg sem hallotta volna az előző mondatom. - Holly kikészült, a szobájában van és csak sír, Paul őrjöng és senki sem érti a helyzetet!
Ahogy elképzeltem Hollyt, amint a szobájába zárkózva, magába temetkezve zokog, összeszorult a torkom, másrészt viszont idegesített Louis számonkérése.
- Mert azt hiszed nekem olyan könnyű volt? Végig azt hittem, hogy Darcy, aztán kiderült, hogy még csak nem is ismerem azt a lányt - vágtam vissza dühösen. És csak még indulatosabb lettem, mikor rájöttem, hogy ettől függetlenül semmit sem változtak iránta az érzéseim.
- Ne próbáld nekem bemesélni, hogy ez mind azért van, mert hazudott neked. Nem, nem is hazudott, csak elhallgatott valamit. Hibázott. Na és? Te hányszor hibáztál már? - tárta szét a karját Lou számonkérően. - Szerintem tudod mi van? Csak beijedtél, mert rájöttél, hogy...
- Szeretem - ordítottam barátom képébe, mire elhallgatott és néhány másodperc múlva széles vigyorra húzódott a szája. - Most meg mit vigyorogsz? - morogtam.
- Tudtam, hogy beismered, csak egy kicsit noszogatni kell - húzta ki magát és vigyora még szélesebb lett. - Na, akkor meg mit tökölsz még itt? Húzzál vissza és mondd meg Hollynak is! - utasított az ajtó felé mutatva.
- Nem lehet.
- Mi van? Meg vagy huzatva? Nem hallottad mit mondtam az előbb? - kelt ki magából Lou elképedve. - Holly ki van bukva, mert ejtetted, pedig szeret. Te itt ült, mint egy mamlasz és azon rágódsz, hogy elcseszted, pedig szereted. Akkor meg mi az istenért nem ülsz már a rohadt kocsiban, hogy megmondd neki? - emelte fel a hangját a mondandója végére.
- Szeretem őt - ismételtem meg, amit már így is tud. - De nem fogom megmondani neki.
- Miért? - Louis úgy tűnik sikerült teljesen ledöbbentem és valószínűleg totál idiótának tartott. Legalábbis az arckifejezése erre engedett következtetni.
- Lou, gondolj bele... a paparazzik nem hagynák élni, minden lépésünket követnék, nem lenne normális életünk. Ráadásul a baleset is miattam történt. Ha nem engedem, hogy Taylor... - Inkább elhallgattam és lemondóan megráztam a fejem.
 - Idióta vagy Harry, ha elengeded - csóválta a fejét Lou és láttam, hogy nem tudja megérteni a döntésem.
- Tudom - értettem egyet. - De azt akarom, hogy boldog legyen. És én nem tehetem boldoggá, ezért kell elengednem, hogy valaki másnak lehetősége legyen rá.
Louis néhány percig csak szótlanul méregetett, majd bólintott, közelebb lépett és megveregette a vállam, majd minden további nélkül távozott. Keserűen elmosolyodtam. Fájt a szívem, de épp ezért tudtam, hogy jól döntöttem. A legfontosabb, hogy Holly boldog legyen.
 

.:: PART NINETEEN ::. - Kiderült... mindenki tudja

Drágaságok!
Utolsó előtti rész. Most még nem mondok semmit. Majd a következőnél. Jó olvasást! <3 xX

.:: HOLLY ::. 

Fény. Ragyogó, fehér fény. Még a szemhéjamon keresztül is éreztem a nap kellemesen melengető sugarait és kezem alatt a puha füvet. Várjunk csak... fű? Fogalmam sem volt, hogy kerülhetek olyan helyre, ahol fű terem, mikor utolsó emlékeim szerint a kocsiban ültem hazafelé tartva, ezért kíváncsian nyitottam ki a szemem. 

Párat pislognom kellett a hirtelen fénytől, majd mikor kitisztult a látásom és körbenéztem, egy fákkal körülvett kis parkban találtam magam a földön fekve. Felnyomtam magam és a tenyeremen megtámaszkodva néztem körbe. A park hasonlított a Hyde parkra, de furcsállottam, hogy bár látszólag délután volt, mégis üres volt az egész.

Körbeforogtam, hátha valakit mégis felfedezek és tőlem néhány méterre meg is pillantottam egy ismerős alakot. Széles mosolyra húzódott a szám és feltornásztam magam, miközben a fiú elindult felém. Lassan sétálva közeledett, kezét lezserül zsebre dugta, göndör haját hátrafújta a langyos szellő. Mikor már csak néhány méter választott el, pimasz mosolyra húzódott a szája, amin muszáj volt kuncognom.

Aztán hirtelen feltűnt egy szőke lány és egyenesen a barátom felé tartott. Háttal állt nekem, de még így is felismertem. Arcomról lefagyott a mosoly és futólépésben indultam a göndör felé, de akárhogy igyekeztem sehogy sem értem a közelébe, ellentétben a szőke énekesnővel. Egyre jobban kétségbeestem, mikor odalépett a barátomhoz, átkarolta a nyakát, majd száját szorosan az övére nyomta.

- Ne! Harry, ne! Itt vagyok! - kiabáltam, de vagy nem akartak észrevenni vagy valami különös dolog folytán nem hallottak. - Harry - sikítottam zokogva, de nem figyelt rám....

- Holly! Holly, semmi baj! Hallasz?

A hang lassan férkőzött be a tudatomba és ezzel együtt több dologra is felfigyeltem. Többek között, az arcomat benedvesítő könnyekre, a karomat leszorító két erős kézre és az orrfacsaró fertőtlenítőszagra. Nagy erőfeszítések árán kinyitottam  a szemem és fájdalmasan felszisszentem a hófehér falak láttán.

- Hol vagyok? - hörögtem, a szám teljesen kiszáradt, olyan érzés volt, mintha napokat gyalogoltam volna a sivatagban víz nélkül.

- Kórházban - Nehezen bár, de összeszedtem a gondolataim és rájöttem, ki a hang gazdája. 

- Mi történt, Niall? - ujjaimat  a fiú karjára szorítottam, de az éles fájdalom miatt, ami a felsőtestembe hasított, kezem visszahanyatlott és rémülten körbeforgattam a szemem.

- Semmi baj, Hols, ne mozogj! - simította tenyerét a felkaromra és gyengéden visszanyomott az ágyra. - Szólok az orvosnak, csak maradj így, rendben?

Csak egy halvány bólintásra voltam képes, majd újra lehunytam a szemem, de úgy tűnt Niallnek ennyi is elég, mivel léptei egyre távolodtak, majd ajtócsukódást hallottam és csend lett. Megpróbáltam egy mély levegőt venni, de a mellkasomban keletkezett szúró fájdalom miatt, inkább maradtam a felületes lélegzésnél.

Pár perc múlva újra nyílt az ajtó és egy magas, barátságos arcú férfi lépett be, majd mögötte Niall is megjelent.

- Hogy van a fiatal hölgy? - mosolyodott el szélesen és az ágyam mellé lépve megkezdte a szokásos vizsgálatot, ellenőrizte az életjeleim és állítgatott valamit a gépeken.

- Fáj a fejem és a mellkasom - nyögtem ki erőtlenül.

- Ez természetes egy ilyen baleset után, de meglepően jók az eredmények - lapozta fel a papírjait.

Ahogy kimondta a baleset szót, a fejemben mintha egy film játszódott volna le, visszapörgettem minden pillanatot. A megnyitón vagyunk, Harryt keresem, meglátom, hogy Taylorral beszél, majd a lány odalép és megcsókolja. Mellkasomban újra éreztem a fájdalmat, amit akkor éreztem, mikor elkértem Nialltől a kocsikulcsot és elindultam haza. A könnyeimtől alig láttam valamit, ezért történhetett, hogy nem vettem észre az autót, ami áttért az én sávomba.

Kiszakítottam magam az emlékeimből és inkább a szőke fiúra koncentráltam, aki a szoba sarkában, nekem háttal állt és éppen telefonált, valószínűleg a srácok közül valakivel, az elkapott mondatfoszlányok tartalmából ítélve.

- Igen, nem rég ébredt fel. Sírt és Harry nevét emlegette. Nem, nem lehet ilyen fafejű! Be kell jönnie hozzá, nem mutatja, de belül borzalmas állapotban van. Vegyétek rá valahogy. Igen, minél hamarabb! Oké.

Úgy tűnt befejezte a beszélgetést, így én is inkább újra a fehér köpenyes férfire figyeltem. Miközben Niall felém fordult, zsebébe csúsztatta a mobilt és amint találkozott a tekintetünk rögtön elkaptam a fejem. Nem akartam, hogy azt higgye hallgatóztam, még ha tényleg így volt is.

Miután Dr. Alward - mint kiderült, így hívják a dokit - befejezte a hosszadalmas vizsgálatot, rám parancsolt, hogy igyak sok folyadékot és pihenjek, majd távozott, ezzel újra ketten maradtunk Niallel a szobában. A szőke srác közelebb húzott egy széket és leült az ágyam mellé. Összeszorított szájjal, hogy nehogy egy fájdalmas sziszegés is elhagyja a számat, nagy nehezen feltornáztam magam ülő helyzetbe és szemügyre vettem ír barátomat. Eddig annyira kába voltam, hogy észre sem vettem, milyen nyúzott Niall arca, szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek és fáradtan pislogott, de mikor érzékelte, hogy figyelem, még sikerült összehoznia egy igazi Nialles mosolyt.
- Menj haza, pihenned kell - noszogattam, bár bevallom, féltem egyedül maradni, de jelenleg Niall fontosabb volt ennél.
- Dehogyis - rázta a fejét. - Megvárom amíg bejön helyettem... valaki - nyögte ki végül, de tudtam, eredetileg nem ezt akarta mondani.
- Niall, meddig voltam eszméletlen? - kérdeztem halkan. Egy pillanatig hezitált, de könyörgő tekintetem láttán, felsóhajtott és beletúrt a hajába.
- Egy hétig.
Lehunytam a szemem és egy elkeseredett sóhaj szökött ki a számon. - Mi történt, amíg nem voltam magamnál? - kérdezősködtem tovább. - Niall, kérlek mondd el! - tört ki belőlem feldúltan. Éreztem, láttam rajta, hogy valami nem stimmel.
- Kiderült, Holly. Darcy ideutazott. Mindenki tudja.
- Harry? - A hangom nem volt hangosabb a suttogásnál és reménykedve néztem Niall szemébe, de a fiú csak lemondóan megrázta a fejét. Éppen ettől féltem. A mellkasomba fájdalom nyilallt, de most nem a sérüléseim miatt. Minden félelmem az volt, hogy a göndör mit fog szólni, ha ez az egész kiderül. És tessék, bekövetkezett amitől a legjobban tartottam... magam előtt láttam a Harry megvető tekintetét, amit a hazugságom okozott.

Niall a karomra simította a kezét és bátorítólag megszorította. Próbáltam tartani magam, de a lenéző zöld tekintet belefúrta magát a gondolataimba. Belenéztem a szőke fiú szomorúságtól csillogó szemeibe, majd a karjába vetettem magam és fejemet a vállába fúrva zokogni kezdtem. Szorosan átkarolt és együttérzően simogatta a hátamat egészen addig, míg egy kicsit meg nem nyugodtam. Óvatosan lefejtettem magamról a fiú karjait és hátamat a feltornyozott párnáknak vetettem.
- Összebőgtem a pólód - szipogtam a felsőjén lévő foltot bámulva. - Elcsesztem mindent, Nialler. Harry utál és soha többet nem áll szóba velem. Azt is csodálom, hogy te idejöttél.
- Senki nem utál, Holly - rázta a fejét, mire felvontam a szemöldököm. - Ne nézz már így! Harry csak egy kicsit mérges és össze van zavarodva, de majd megnyugszik. Elfelejtette, ő hányszor kamuzott már.
Olyan komoly arccal és meggyőzően nézett rám, hogy végül sikerült egy halvány mosolyt csalnia könnytől csillogó arcomra.

- Na ez a beszéd! - mosolyodott el azzal a tipikus győztes mosollyal, hogy sikerült jobb kedvre derítenie. - Most pedig aludj egy kicsit! Amíg nem jön be valaki, addig itt maradok - utasított, miután nem sikerült elnyomnom egy ásítást.

- Köszönöm, Niall. Mindent - motyogtam elérzékenyülve és megpróbáltam kipislogni szememből a feltörő könnyeket. Csak remélni mertem, hogy a srácok nem kerültek összetűzésbe Niallel, mert a fiú tudott Darcyról és rólam. Azt nem bocsátanám meg magamnak, ha miattam haragban lennének.

- Nem kell semmit sem köszönnöd. A barátom vagy, bármikor megtenném újra.

Niall csak nyomott egy puszit a fejemre, majd visszaült a székre és belemerült a telefonja nyomkodásába. Egy ideig néztem a szőke fiút, de a gondolataim igazából Harry körül forogtak. A gyomromba furcsa szorongás költözött, mikor arra gondoltam, milyen lesz újra látni, ezúttal már Hollyként.

.:: PART EIGHTEEN ::. - Minden csak hazugság lett volna?

Sálálálá. Sziasztok! :)
Meghoztam a következőt, so sorry, hogy megint majdnem két hét lett... lehet csak nem akarom még lezárni?! Mert úgy bizony, ha elolvassátok a részt, kiderül, hogy lassanként itt a végkifejlet. Ettől egyszerre sírok és nevetek, mert nagyon a szívemhez nőtt a blog... na de jó, nem lelkizek, egyenlőre még nincs vége!! A rész letargikus, különösebb hozzáfűznivalóm nincs, csak annyi: nagyon várom a kommenteket!  És jó olvasgatást! (: xX

.:: DARCY ::. 

- Darcy... - Niall hangja halk volt, mintha távolról beszélt volna és fáradtnak tűnt.
- Niall, valami baj van? - kérdeztem aggodalmasan, mire ír barátom csak mélyet sóhajtott. Kezdett megijeszteni a fura viselkedése, mindig is vidám srácnak ismertem, csak ritkán láttam idegesnek vagy szomorúnak, komoly dolognak kellett történnie, hogy kihozza belőle ezt az oldalát. - Minden rendben? Olyan furcsa a hangod. Megijesztesz! - próbáltam végre szóra bírni.
- Darcy... - ismételte újra a nevem, majd egy reszelős lélegzetvétel után fojtatta. - Hollynak... Holly karambozott.
Olyan halkan ejtette ki a szavakat, hogy néhány pillanatig nem is voltam biztos benne, hogy tényleg jól hallottam-e, de aztán megismételte, ezúttal hangosabban.
- Micsoda? - suttogtam elhűlve.
Niall mesélni kezdett, szavai zavarosnak tűntek és az sem segített, hogy a fiú idegességében rémesen hadart.
A lényeget azért értettem. Holly összekapott Harryvel, valahová elindult autóval és útközben balesetet szenvedett, aztán Niall arról kezdett hadoválni, hogy Harry mennyire sajnálja és, hogy most teljesen ki van, de engem jelenleg cseppet sem érdekelt göndör barátom. Egyedül arra tudtam gondolni, hogy a szőkeség miért nem említi a testvéremet. Mi van ha... Nem ilyenre gondolnom sem szabad!
Próbáltam nyugodtságot erőltetni magamra és egyre csak azt kérdezgettem az ír sráctól, mi van Hollyval, mire végre közölte, hogy egyenlőre senki sem mehet be hozzá míg nem stabilizálják az állapotát, így egyenlőre nem tud több információval szolgálni.
- Szerintem ide kellene jönnöd, Cece... Szüksége lesz rád, ha felébred - javasolta csendesen Niall, mielőtt leraktuk volna.
- Tudom - motyogtam elszorult torokkal.
Miután elköszöntünk és leraktam a telefont, magam elé meredve próbáltam megemészteni a hallottakat. Bár nem régóta ismertem Hollyt, mégis az életem részévé vált. A testvérem volt és már nem tudtam volna nélküle elképzelni a jövőmet. Hiszen még annyi mindent nem tudok róla, olyan kevés időt töltöttünk együtt...
- Hols, minden oké?
Tyler hangjára felriadtam tépelődésemből és csak mikor a fiú gyengéden lefejtette ujjaimat a telefonomról, akkor vettem észre, milyen erővel szorítom a kis készüléket.
- Nem, semmi sincs rendben - ráztam a fejem és tudtam, most jött el az idő, hogy elmondjam az igazságot.
Miután beszámoltam a párizsi találkozásunkról, a tervről, hogy helyet cserélünk és, hogy eleinte milyen nehéz volt beilleszkedni egy másik életbe, nyugtalan csend telepedett ránk.
- Tehát te vagy Darcy, az ikertestvéred pedig, aki most Londonban van... ő Holly? - foglalta össze röviden a tényeket Tyler, amit az elmúlt egy órában zúdítottam rá.
Bólintottam. - Ty, kérlek ne haragudj rám... - emeltem könyörgő pillantásom a fiú arcára. - Sajnálom és teljesen megértem, ha emiatt már nem akarsz velem...
Félbehagytam a mondandóm, mikor Tyler elfordította a fejét és felemelte a kezét, hogy elhallgattasson. A sírás kerülgetett, mikor belegondoltam, hogy valószínűleg végleg elvesztettem a bizalmát és rosszabb esetben a fiút is. Csalódott bennem és remegő gyomorral vártam, hogy a szemembe vágja ezeket, majd közölje, hogy vége, ennyi volt.
- Miért hiszed azt, hogy emiatt elhagylak? - kérdezte végül és sötét tekintetével az arcomat tanulmányozta.
- Hazudtam neked, másnak adtam ki magam és átvertelek - soroltam. - Már volt akit kevesebbért is...
- Ne hasonlítsd magad másokhoz - vágott újra a szavamba és tenyere közé fogta az arcomat. - Én sosem tettem, akkor neked sem szabad. Ez az egész nem számít. Én téged ismertelek meg, veled beszéltem, veled töltöttem el annyi időt és beléd szerettem, nem a testvéredbe. Szeretlek és ezen semmi sem tud változtatni - ingatta a fejét, majd közelebb húzott és lassan megcsókolt.
Hatalmas kő esett le a szívemről, miután ezt közölte velem. Szorosan magamhoz öleltem, hozzápréseltem magam, olyan közel, ahogy csak tudtam és kétségbeesve, hitetlenkedve, de boldogan viszonoztam a csókot.
- Meg sem érdemellek - böktem ki értetlenül, mikor eltávolodott és zavartan megráztam a fejem.
- Szerintem meg tökéletesen megérdemeljük egymást - vigyorodott el és magához ölelve egy puszit nyomott a homlokomra, amivel sikerült egy halvány mosolyt varázsolnia az arcomra, de mikor eszembe jutottak a történtek a jókedvem pillanatok alatt elszállt. Most jön a legnehezebb rész. Elmondani mindenkinek... Meghoztam a helyes döntést.
- Londonba kell mennem - mondtam ki hangosan is a fejemben megfogalmazódott gondolatot.

.:: HARRY ::.

Órák teltek el. Hosszú órák, amiket teljesen tudatlanul, kétségbeesve várakoztunk végig a kórház folyosóján ülve. Mindenki szótlan volt, eluralkodott rajtunk a félelem, és rányomta a bélyegét az egész társaságra. Csak néhány elsuttogott párbeszéd és a cipőm csattogása törte meg a néma csendet.
Egyszerűen képtelen voltam egy helyben maradni. A hajamba túrva jártam el-vissza a folyosón és minduntalan az ajtó felé pillantgattam, ahol az orvos néhány órája eltűnt. Hiába próbáltak nyugtatni a többiek, egyre csak az járt a fejemben, hogy mindez az én hibám. Ha nem erősködöm, hogy jöjjön velem. Ha nem állok le társalogni Taylorral. Ha hamarabb észreveszem, hogy mi a szándéka, mielőtt Darcy meglátott volna minket... A rohadt életbe a sok ha-val!
- Harry... megértjük, hogy ideges vagy, hidd el, mindenki aggódik, de megtennéd, hogy leülsz és nem járkálsz körbe-körbe? Már én szédülök, ha rád nézek - kért meg kedvesen Danielle.
Kérésére beletörődve bólintottam és ernyedten huppantam le a Niall melletti székbe. Miután értesítettük a többieket mindenki ide sereglett, kivéve Perriet, akit hívták a kötelezettségei, de utasított minket, hogy ha van bármilyen fejlemény, mindenképpen értesítsük.
Újabb fél óra eseménytelen várakozás és ideges, lábdobogással eltöltött percek után megváltásként ért, mikor nyílt az ajtó és a fehér köpenyeges férfi kimerült arccal közeledett felénk. Azonnal felpattantam és ökölbe szorított kezemet a combomhoz szorítva próbáltam kontrollálni ideges remegésem.
- Önök Darcy Higgins hozzátartozói? - futtatta végig tekintetét a népes csoporton. Egy gyors bólintással reagáltam, ezzel is ösztönözve a folytatásra. - Nos, az ifjú hölgy túl van az életveszélyen és sikerült stabilizálnunk az állapotát. Viszont agyrázkódása van, eltört a keze, egy bordája és megrepedt a kulcscsontja - arcom fájdalmas grimaszba rándult, ahogy hallgattam a doki szavait. Mindent megtettem volna, hogy helyet cserélhessek Darcyval és ne neki kelljen elviselnie a fájdalmakat.
- Bemehetünk hozzá? - tettem fel az egyetlen kérdést, ami jelenleg egyedüliként foglalkoztatott.
- Még altatásban van, de egy személy bemehet hozzá egy kis időre - emelte fel az ujját figyelmeztetően. - Pihennie kell, a sérülései elég súlyosak, idő kell a felépüléshez.
Hátrapillantottam a többiekre, akiknek az arcán a fáradság mellett megkönnyebbülés - hogy Darcy állapota stabil - és bizonytalanság - hogy vajon milyen állapotban lehet - tükröződött. Csakúgy, mint amit én éreztem belül.
- Menj Harry - nézett fel végül Liam és a többiek is egyetértően bólintottak. Hálásan biccentettem és megindultam a férfi után a kórterembe.
- Ne feledje, egy fél órát kap - figyelmeztetett az orvos, majd az ajtó előtt megállt és előreengedett.
Ahogy beléptem az ajtón, tekintetem azonnal agy ágyra irányult és olyan erővel szorítottam össze a szám, hogy megroppant az állkapcsom. Két lépéssel az ágy mellett voltam és térdre rogyva bámultam a barátnőmet.
Elképesztően rossz érzés volt látni így Darcyt. Apró termetével szinte elveszett a hatalmas kórházi ágyon. Az arcszíne most vetekedett a hófehér ágytakaróval, olyan sápadt volt és a feje körül szétterülő fekete haja éles ellentétben állt vele. Arcát, kezét - és valószínűleg a teste többi részét is - számos kisebb-nagyobb sérülés, horzsolás és seb borította, a homlokán pedig egy hatalmas kötés éktelenkedett. Orrából a lélegeztető gép csöve lógott ki, ép felkarjába pedig az infúzió csöpögött.
Remegő kezemet felcsúsztattam a takarón és óvatosan megérintettem az ép kezét. Ujjai jéghidegek voltak, mintha semmi élet nem lenne benne. Nem bírtam tovább, éreztem, ahogy a könnyek végigcsorognak az arcomon és kitört belőlem a sírás.
- Annyira sajnálom, Cece! Annyira... én nem akartam! Bárcsak én lettem volna ott - motyogtam és fejemet az ágy szélére hajtottam, miközben még mindig a kezét szorongattam.
Csendesen zokogtam és hallgattam a gépek monoton pittyegését, míg le nem telt a megadott fél óra. Mást nem nagyon tudtam csinálni, minthogy magamban imádkozom, hogy Darcy minél hamarabb rendbe jöjjön. Lassan feltápászkodtam a padlóról, egy apró csókot nyomtam a kézfejére és még utoljára ujjaim hegyével végigsimítottam az arcán.
Mielőtt kiléptem volna az ajtón gyorsan megtöröltem az arcomat, de a könnyektől vöröslő arcom úgysem tudtam volna elrejteni a többiek elől. Halkan behúztam magam után az ajtót és visszaindultam a többiekhez. A folyosó végén befordulva viszont megtorpantam és hitetlenkedve bámultam a srácok felé. Még a szemem is megdörzsöltem, hátha csak a fáradtságtól káprázik a szemem, de a látomás azután sem tűnt el. Meggyorsítottam a lépteim, de mielőtt odaértem volna a lány is felállt és elindult felém.
- Harry, ne ijedj meg... - kezdte.
- Mi a franc? Skacok, ez egyáltalán nem vicces - dühödten néztem a többiek felé, akik arca ugyanannyira - talán csak valamivel kevésbé - tükrözte vissza az én értetlenségemet, ez pedig csak még jobban összezavart. - Mi a fene folyik itt? - ismételtem meg a kérdést és fejemet a kórterem és a fekete hajú jelenség között kapkodtam. Szentül megvoltam győződve, hogy csak a képzeletem játszik velem.
- Én vagyok... Darcy - suttogta a lány. - Aki pedig odabent van, az ikertestvérem, Holly - Ezután elsírta magát, mire Niall felpattant és vigasztalóan ölelte át a lány vállát, én meg elképedve álltam a folyosó közepén.
- Ez... ez igaz? - Megerősítést várva néztem körbe a társaságon, mire Zayn egy bólintással adta tudtomra, hogy az előttem álló lány nem hazudott. De még mindig nem tudtam elhinni.
- Harry, jobb lesz, ha most hazamegyünk, majd Niall és Darcy itt maradnak Hollyval. Mi pedig elmagyarázzuk a történteket és pihenned is kell, különben egy percen belül állva elalszol. Holly egyenlőre rendben van és amint van valami fejlemény, azonnal visszajövünk - szorította meg a vállam Liam, mire kábultan bólintottam és hagytam, hogy az ajtó felé vezessenek.
Mikor elhaladtunk mellette, hallottam, hogy a "lány" még mindig halkan sírdogál, de képtelen voltam ránézni. Már nem tudtam mi igaz és mi az, amit csak beképzelek. Minden csak hazugság lett volna?

.:: PART SEVENTEEN ::. - Olyan volt, mint egy rémálom

Ahhhhoi!
Hol is kezdjem? Megint borzasztóan sokat késett a rész, de nem akarok mentegetőzni. Sokat kell tanulnom, mikor négykor hazaérek, utána tanulok, aztán már nincs erőm, se kedvem részt írni. Most viszont az a lényeg, hogy itt az újabb, egy jó nagy-nagy meglepetéssel, ami nem feltétlenül jó...
Köszönöm Szépen az összes díjat és kommentet, nagyon jól esnek, tényleg! És 90 olvasó? Hihetetlen!
Ehhez a részhez is nagyon várom a véleményeiteket! Na, jó olvasgatást! (: x

.:: HOLLY ::.

Harry jó ötletnek tartotta, hogyha a megnyitóra külön érkezünk és csak ott jelentjük be hivatalosan is, hogy együtt vagyunk. Én eleve ódzkodtam az eseményen való megjelenéstől is, nemhogy még egyedül is jelenjek meg. Vagyis ez így nem teljesen igaz, ugyanis Harrynek sikerült elintéznie, hogy Danielle, Eleanor és Perrie társaságában érkezzek.

Őszintén? Megijedtem. Soha nem voltam még semmiféle nagyszabású eseményen, ha néhány szabadtéri koncertet nem számítunk annak, amin még Los Angelesben vettem részt. És ugyebár az nem igazán mérhető a mostani helyzethez.
Ráadásul amint Harry bejelenti, hogy egy pár vagyunk el fog szabadulni a pokol. Lelki szemeimmel előre láttam az őrjöngő rajongókat, a fényképezőgépek idegesítő kattogásait és fülembe csengtek a helyszínen tartózkodó riporterek könyörtelenül őszinte kérdései. 

- Darcy, hallasz? - furakodott a tudatomba Eleanor hangja. 

Kicsit megráztam a fejem, hogy megtisztítsam a gondolataim és bocsánatkérően néztem a velem szemben ülő lányra, aki elnéző mosollyal reagálta le, hogy elbambultam.

- Ne haragudj, csak kicsit elgondolkoztam... Mit is kérdeztél? - szabadkoztam elpirulva. Igazából ez volt az első alkalom, hogy hosszabb időt töltöttem Eleanorral, eddig rendszerint csak pár szót váltottunk, mikor a lány Louisval érkezett vagy távozott valahová, így kicsit feszengtem a társaságában. Bár El tényleg egy nagyon kedves és nyitott lány, eleinte mégis nehéz volt megtalálni vele a közös hangot.

- Ideges vagy az este miatt, igaz? - kérdezte együttérzően.

- Nagyon - ismertem be. - Nem is a megnyitótól, inkább az emberek reakciójától.

- Én is így voltam vele - bólintott. Tudtam, hogyha valaki, hát ő át tudja érezni a helyzetem. - Bár már régóta együtt vagyunk Louval, de vannak olyan napok, mikor én sem bírom és kiborulok. Látni az emberek szidalmait, érezni az ellenszenvüket borzasztó érzés. De ez ellen nem tehetünk semmit, mindig lesznek olyanok, akik ellenezni fogják a Harryvel való kapcsolatod, de meg kell próbálnod figyelmen kívül hagyni a véleményüket - magyarázta.

- Tudom - sóhajtottam elkeseredetten, de El-nek sikerült egy kis önbizalmat öntenie belém. - Egyébként is, csak az a fontos, hogy Harryvel boldogok vagyunk és jól érezzük magunkat együtt.

- Ez a beszéd! - mosolygott rám El kedvesen. - Figyelj, beszaladok a Starbucksba. Te kérsz valamit?

- Igen, egy Latte Machino jól esne - viszonoztam a gesztusát hálásan.

Míg Eleanor megrendelte az italainkat, addig gyorsan megcsörgettem Harryt, hogy tájékoztassam, hogy haladunk a ruhavásárlási projekttel. Szépen szólva, eddig katasztrófális teljesítménnyel zárult a keresés, ezért a gyors kávészünet után újra belevetettük magunkat a vásárlásba.

Eleanor minden üzletben legalább húsz ruhát felpróbáltatott velem, de egyiknél sem éreztem azt, hogy ez lenne a megfelelő. Már úgy voltam vele, hogy feladom és míg újdonsült barátnőm egy rakás ruhával bevonult a próbafülkébe, én céltalanul nézelődtem a sorok között és találomra leemeltem egy-egy ruhát.
Majd az egyik ruhadarabon megakadt a pillantásom és szinte azonnal tudtam, hogy az lesz az. Visszatettem a kezemben tartott világoskék ruhát és leemeltem a kiszemelt darabot és besétáltam az egyik próbafülkébe, hogy belebújhassak.
A barackszínű, selymes anyag  rásimult a testemre, a derekamtól kiszélesedő alsó rész pedig lágyan omlott le egészen a bokámig. Tökéletes volt.
- Darcy, merre vagy? - hallottam meg El hangját a közelből.
- Itt vagyok - dugtam ki a fejem a fülke ajtaján, majd amikor Eleanor megfordult, teljesen kiléptem.
- Hű... ez lesz az! - bólintott mosolyogva.
- Ez lesz - vigyorodtam el csillogó szemekkel.

~***~

Izgatottan fészkelődtem az értünk küldött limuzin hátsó ülésén és csak néha-néha figyeltem oda a többi három lány csevegésére. Alig vártam, hogy az egész napos ruhavásárlás, hajcsinálás, sminkelés és egyéb lányos dolgok elvégzése után végre találkozhassak Harryvel, de közben még mindig rettegtem a nagy bejelentéstől.
Mikor a kocsi megállt, a gyomrom a apróra zsugorodott és megpróbáltam felkészülni az odakint rám váró őrületre. El megszorította a kezem és a másik két lány is bátorító mosolyt küldött felém, mielőtt kinyílt az ajtó. A kinti zsivaj a kétszeresére erősödött és vele együtt a pulzusom is az egekbe szökkent. Kijjebb csúsztam az ülésen, hogy kiszállhassak, mikor egy erős kéz megragadta az enyémet és kisegített a kocsiból.
- Óvatosan - morogta a fülembe apa és szorosan maga mellett tartott, míg a vörös szőnyegen végighaladtunk a bejárat felé. A nagy hangzavar és vakuvillogás között kihallottam pár kérdést is, olyanokat mint "Darcy, maga Harry új barátnője?", "Igazak a hírek, hogy Harry miattad szakított Taylorral?" vagy éppen apához intézték a szavaikat "Paul, mit szól hozzá, hogy a lánya tönkretette Harry és Taylor kapcsolatát?". - Ne is figyelj rájuk - dörmögte apa és minden kérdést megválaszolatlanul hagyva törtetett előre a tömegben, míg végül be nem értünk az épületbe.
- Minden rendben? - pillantott rám kemény tekintettel, de tudtam, hogy ez inkább a kinti firkászoknak szól.
- Persze - motyogtam és megpróbáltam egy magabiztos mosolyt erőltetni magamra, hogy ne látszódjon, valójában mennyire ideges vagyok. - Megyek, megkeresem a fiúkat - Gyorsan megöleltem apát és nyomtam egy puszit az arcára, aztán az emberek között szlalomozva a srácok keresésére indultam. Néhány perc múlva meg is találtam Niallt, természetesen a svédasztal körül sündörgött.
- Darcy! Hű, csinos vagy - nézett végig elismerően rajtam és egy öleléssel üdvözölt. - Harryt keresed, ugye? Az előbb láttam arra - mutatott a pezsgőpiramis irányába.
- Gondolatolvasó vagy, Niall - nevettem fel és kicsit felszabadultabbnak éreztem magam. Elvégre, eddig senki sem tett rám bántó vagy lesajnáló megjegyzéseket.
Továbbindultam a Niall által mutatott irányba és kisvártatva meg is pillantottam barátomat és a látványtól nagyot dobbant a szívem. Egyrészt, mert Harry elképesztően nézett ki a fekete öltönyében és ha lehet, ebben a másodpercben még jobban beleszerettem. Másrészt viszont, kellemetlenül összeszorult a torkom, mikor láttam, hogy Taylorral beszélget, eléggé meghitten. Éppen valamin nevettek és Taylor végigsimított a fiú karján, aki egyáltalán nem tiltakozott a mozdulat ellen. Aztán az énekesnő váratlanul közelebb lépett.... és megcsókolta Harryt. Csak egy másodperc volt, aztán el is húzódott, de ez is elég volt ahhoz, hogy összetörje a szívem.  Harry háttal állt nekem, így ő nem láthatott, de Taylorral pontosan farkasszemet néztünk és gúnyos mosolyra húzódott a szája. A sírással küszködve bámultam feléjük, míg végül Harry is megfordult és mikor meglátott, döbbenetében még a száját is eltátotta. Forgott velem a világ és nem akartam mást, csak összerogyni és kiengedni a könnyeim. Nem akartam, hogy Harry idejöjjön, hogy hozzámérjen és mentegetőzni kezdjen, ezért mielőtt megmozdult volna, megfordultam és ahhoz a személyhez indultam, aki most segíthet nekem.

.:: HARRY ::.

- Ezt meg mi a fenéért kellett? - ripakodtam rá Taylorra, akinek arcára fagyott a mosolya és már belekezdett volna a magyarázatba, de felemeltem a kezem és elhallgattattam. - Tudod mit, nem érdekel. Tűnj innen és ne merj még egyszer Darcy közelébe menni! - morogtam oda neki, majd faképnél hagyva a szőke lányt, Darcy után indultam.

A vendégek között utat törve, nyakamat nyújtogatva kerestem tekintetemmel a barátnőmet, de sehol sem láttam az ismerős hajzuhatagot, végül Niall szőke fejét szúrtam ki és odanyomakodtam hozzá.

- Nem láttad Darcyt? 

- De igen, pont az előbb jött ide. Azt mondta elfelejtett valamit és kölcsön adtad neki a kocsit, hogy hazaugorjon - magyarázta.

- Odaadtad neki a kocsikulcsot? - támadtam le szegény srácot, bár tudtam, hogy nem tehet semmiről. Mindennek egyedül én vagyok az oka. - A fenébe! - jajdultam fel és nem foglalkozva az összegyűlt tömeggel, akinek többsége miattunk jött, sietve a parkoló felé vettem az irányt. De elkéstem.

Alighogy kicsaptam az ajtót, a fekete Rang Rover pont előttem hajtott ki a parkolóból a koromsötét utcára.

- Darcy! - ordítottam utána, de nem állt meg és néhány másodperc múlva az autó motorjának halkulása jelezte, hogy lefordult egy másik utcába.

Fejvesztve rohantam vissza az épületbe és amint megtaláltam Louist, gyorsan vázoltam neki a helyzetet, majd elkértem a kocsikulcsát, de közölte, hogy ilyen állapotban nem vezethetek és inkább velem jön. Míg szólt a többieknek, hogy lelépünk, addig én idegbeteg módjára járkáltam a parkolóban. Majd végre megérkezett Louis is, mindketten beszálltunk a kocsiba és Lou sebességbe téve a kocsit, elindult a mondott irányba. Idegesen doboltam műszerfalon és az utat kémleltem, mikor a távolból szirénahang ütötte meg a fülem és borzasztó érzés férkőzött a gyomromba.  Kisvártatva fények is társultak az előbbi hanghoz és már messziről láttuk a mentők és rendőrség autóinak villogó fényeit.

- Menj arra! - utasítottam Lout, aki közelebb araszolt a tumultushoz. Pár méterre haladtunk csak a felborult autótól, mikor figyelmem a rendszámtáblára esett és megdermedtem. Barátomra néztem, aki ugyanolyan meredten bámulta a kocsit, mint én. A kocsimat.

- Állj meg!

- Harry, szerintem nem kéne...

- A rohadt életbe, állj már meg! - ordítottam Louisra, aki ezt hallva, indexelt és elkezdett félrehúzódni az úton, de én nem tudtam tétlenül várni. Mielőtt a kocsi teljesen megállt volna, kivágtam az ajtót és a roncs körül sürgölődő rendőrök  és mentősök felé rohantam. Ahogy egyre közelebb értem, teljesen bebizonyosodott, hogy a fekete autó, ami elég csúnyán összeroncsolódott, az enyém.

- Uram, nem mehet tovább, jelenleg helyszínelés folyik! Kérem, álljon meg! - tartóztatott fel egy egyenruhás, mikor már a szalaggal körbekerített résznél jártam.

- De ez... ez az én kocsim... a barátnőm... - lihegve, összefüggéstelenül kiabálva próbáltam megértetni a rendőrrel, hogy az összetört autó az enyém és csak imádkozni tudtam, hogy Darcy valamilyen csoda folytán nem ült benne. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha valami baja esett volna. Vagy ha... nem Harry, erre ne is gondolj! - Hol van a barátnőm? - szakadt ki belőlem kétségbeesetten a kérdés.

- Nyugodjon meg, uram! - szorította meg a vállam a középkorú, tagbaszakadt férfi. - A barátnőjét már beszállították a legközelebbi kórházba. A körülményekhez képest jól van.
Mintha egy idegen testében lettem volna. A szám gépiesen mozdult, mikor megkérdeztem a mentőst, hogy melyik kórházba vitték Darcyt, majd esetlen mozdulatokkal indultam vissza Louishoz és bezuhantam az anyósülésre.
- A Szent Mary kórházban van - nyögtem ki és nem bírtam tovább, legördült arcomon egy könnycsepp. Az egész olyan volt, mint egy rémálom. És ami még rosszabb, az egész az én hibám. Sosem bocsátom meg magamnak, ha valami történik Darcyval...

.:: PART SIXTEEN ::. - Telefonhívás

Sziasztok drágáim! :)
Ne haragudjatok, hogy megint késett a rész, de a héten alig volt időm írni. Viszont most meghoztam! Szerintem elég hosszú lett és kárpótol majd titeket a kimaradásért.
Apropó, már nem sok fejezet van az első kötet végéig - még úgy 4 részre lehet számítani, aztán lesz egy kis szünet és kezdődik a 2. kötet!
De most nem rizsázok tovább, kommenteket szívesen várok! Jó olvasást! (: x

.:: DARCY ::.

Ismét a tükör előtt álltam - a héten már másodjára - és megint csak magamat vettem szemügyre. Az utóbbi időben, illetve mióta Ty belépett az életembe, egyre kritikusabb vagyok magammal, pedig pontosan tudom, hogy Tyler úgy szeret, ahogy vagyok. Mégis volt bennem egy megfelelési kényszer, hiszen akárhányszor csak ránéztem a fiúra, ő tökéletesen nézett ki, ellentétben velem.

Most viszont elégedett voltam magammal. Anya tanácsára egy testre simuló, vörös szaténruhát vettem fel, ami alul kiszélesedett és laza fodrokban omlott a térdem fölé. Egész jól kiemelte az alakomat és tökéletes összhangban állt enyhén hullámos, szinte fekete hajammal, amit csak lazán feltűztem egy csattal.
- Kicsim, Ty megérkezett - kopogott be anya. - Szóljak neki vagy...
- Nem kell, készen vagyok - kaptam fel a táskám sietve és ahogy elhaladtam anya mellett, gyorsan megöleltem.
- Káprázatosan nézel ki - mosolygott rám és megszorította a kezem. - Érezzétek jól magatokat! - szólt utánam, mikor már a lépcső aljánál jártam.
Izgatottan lépkedtem az ajtóhoz és mielőtt kinyitottam volna, még gyorsan végigsimítottam a ruhámon.
- Hűha.
Mindössze ennyi volt Tyler reakciója, amikor kitártam az ajtót. Egy pillanatig egyikünk sem szólt egy szót sem, azt hiszem, mindketten felmértük egymást. Mivel eddig mindig farmerben és pólóban láttam, most furcsa volt, hogy a laza pulcsit zakóra cserélte, de fantasztikusan nézett ki.
- Hűha, milyen jól nézel ki vagy hűha, milyen ronda ruha? - kérdeztem szégyenlős mosollyal.
- Jól nézel ki - bólintott, majd csuklómnál fogva közelebb húzott magához és átkarolta a derekam. - Gyönyörű vagy, Hols - suttogta a fülembe és egy puszit nyomott a nyakamra, mire felkuncogtam és elhúzódtam tőle.
- Mehetünk? - fektette karját a vállamra és az ajtó felé irányított, de kibújtam az öleléséből.
- Egy pillanat - felkaptam egy lenge pulóvert és a táskámat, aztán visszaperdültem Ty mellé. - Na, most már mehetünk!
- Parancsoljon, hölgyem - Széles mozdulattal kinyitotta előttem az ajtót és a hatás kedvéért még meg is hajolt.
- Köszönöm, uram - mentem bele a játékba és kezemet nyújtva hagytam, hogy kivezessen, de nem bírtam tovább megállni és elnevettem magam.

~***~

Még le sem parkoltunk a suli előtt, de a dübörgő zene ritmusa és a villódzó fények játéka tudtomra adta, hogy a buli már javában tart. Amint Tyler leállította a kocsit, kipattant és átszaladt az én oldalamra, hogy segítsen kiszállni.
Enyhe idegességet éreztem arra gondolva, hogy mit szólnak majd az iskolatársaim, ha Ty oldalán sétálok be, de különösebben nem foglalkoztatott a dolog, hiszen az a lényeg, hogy én jól érzem magam vele. Mit számít másik véleménye?
Már a suli folyosóit tapostuk, mikor eszembe jutott valami. - Bassza meg! - sikkantottam fel és megtorpantam, mire Tylernek is kénytelen volt megállnia, ha nem akart maga után rántani.
- Mi az? - nézett rám értetlen arccal.
- Elfelejtettem az álarcot! - siránkoztam és tenyerembe az arcom. Nem is én lennék, ha nem felejtettem volna el álarcot hozni egy álarcosbálra...
- Nyugi van, Hols - mormolta Ty és a zsebéből előhúzott egy aranyszínű álarcot, majd a kezembe nyomta és ő is felvette a sajátját. Az egyszerű fekete álarc csak a szemét takarta, de állati jól nézett ki benne.
- Te vagy a legjobb! - sóhajtottam fel és egy gyors puszit követően én is feltettem a sajátomat.
- És erre csak most jöttél rá? - incselkedett és büszkén kihúzta magát, mire finoman a vállába bokszoltam.
- Ne szállj el! - figyelmeztettem nevetve, majd belekaroltam és folytattuk az utat a tornaterembe.
Ahogy arra számítottam is, amint beléptünk a terembe, minden fej felénk fordult. Döbbent, meglepett, mérges és értetlenkedő szempárok kereszttüzében lépkedtünk végig a termen. Fejemet kapkodtam az átható pillantások kereszttüzében, majd éreztem, hogy Ty ujjai csúszni kezdenek az enyéim közül.
- Mit csinálsz? - néztem rá riadtan.
- Úgy láttam zavar - válaszolt kifejezéstelen arccal és kerülve a tekintetem, elnézett a fejem felett.
- Ty - nevettem el magam megkönnyebbülten - bár érződött egy kis hisztérikus él is, a helyzet lehetetlensége miatt - és ráfogtam az ujjaira, hogy ne húzhassa el a kezét. - Nem zavar.
- Biztos? - kérdezte hamiskás mosollyal a szája sarkában.
- Sosem voltam még ennyire biztos semmiben - jelentettem ki határozottan. - Nem érdekel a véleményük!
- Mondtam már, hogy mennyire imádlak? - hajolt közelebb, hogy az újra megszólaló zenét túlkiabálja.
- Mintha említetted volna - vágtam töprengő fejet, mire elvigyorodott.
- Táncoljunk - fogta meg a csuklóm és nem foglalkozva többet az égető pillantásokkal a táncolók közé húzott.

Épp egy lassabb szám közepén tartottunk, "táncolunk" címszó alatt szorosan összesimulva lépkedtünk jobbra-balra és idétlenül felnevettünk, ha egyikőnk megtaposta a másik lábát, mikor Mrs. Rossberg megkocogtatta a vállamat tapintatosan félrevont.
- Miss Rosett, meg kell mondjam le vagyok nyűgözve! - kezdte elismerő pillantást vetve rám. - Őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy néhány nap alatt sikerül helyrehoznia az egész díszletet, méghozzá ilyen szinten - mutatott körbe.
- Igazából nem egyedül csináltam - mosolyodtam el és a vállam felett hátrapillantottam Tylerre, aki az asztalok mellett álldogált és hősiesen tűrte a kíváncsi tekinteteket.
- Igen, hallottam, hogy akadt segítsége a fiatalember személyében - bólintott a tanárnőm és ő is Ty-t figyelte, aki talán szándékosan nem nézett felénk. Talán érezte, hogy éppen róla van szó - Csak köszönetet akartam mondani, hogy magának köszönhetően mégis sikerült megrendezni a bált. Számíthat az ajánlásomra! Most pedig menjen csak vissza szórakozni! - búcsúzott a tanárnő és hátat fordítva eltűnt a diákok tömegében.
Néhány pillanatig ledermedve álltam. Megcsináltam. Sikerült megszereznem Hollynak a tanárnő ajánlását. Megcsináltam!
- Na, mizu? - dörmögte egy mély hang a fülembe és ezzel egy időben két izmos kar fonódott a derekam köré.
- Köszönöm! - fordultam meg a karjaiban és hirtelen felindulásból erősen az ajkaira tapadtam. Úgy tűnt meglepte a reakcióm, de aztán ujjai belemartak a derekamba és felvéve a tempómat, nyelveink szenvedélyes táncba kezdtek. Kizártam az összes teremben tartózkodó iskolatársamat, csak mi voltunk ketten. Ty és én. És ennek pont így kellett lennie.
Csak akkor váltunk szét, mikor a zene elhalkult, ugyanakkor a tömeg morajlása erősebb lett. A nyakam nyújtogatva néztem a színpad felé, habár sejtettem mi fog történni. Az elmaradhatatlan bálkirály és királynő választás. Az igazgató fellépett a színpadra és ujjával megkocogtatta a mikrofont. Az eszköz bántóan éles hangot hallatott, mire a termen elégedetlen mormogás futott végig.
- Tehát, üdvözlök mindenkit a Handerson Gimnázium 2013. évi álarcos bálján! - kezdett bele a bevezető szövegébe. - Mint tudjátok, iskolánkban éves hagyomány, hogy az ilyen alkalmakkor bálkirályt és bálkirálynőt avatunk. Ezért kérem a jelölteket, hogy fáradjanak fel a színpadra! - Az igazgató sorolni kezdte a neveket - először a lányokét - és a jelöltek felsorakoztak mellette. - És végül Holly Rosett!
- Micsoda? - bukott ki belőlem hitetlenkedve. Nem, az lehetetlen! Én nem lehetek jelölt! - Tyler! - fordultam morcosan a fiúhoz, mert tudtam, hogy az ő keze van a dologban és széles vigyorát látva, nem is nyúltam mellé.
- Menj, csak rád várnak - biccentett a színpad felé mosolyogva és gyengéden előrelökött.
A pódiumot megvilágító, vakító fényektől hunyorogva botladoztam fel és megálltam a sor végén. Mellettem még négy másik lány állt, magabiztos mosollyal az arcán, a győzelem biztos tudatában, de én egyáltalán nem éreztem odavalónak magam. Esetlennek, jelentéktelennek tűntem a szüntelenül mosolygó lányok között és megkönnyebbülten siettem le, mikor Palmer Evans fejére felkerült a korona. Tekintetemmel végigpásztáztam a tömeget Tylert keresve, mikor a hátulról megragadta a karomat és megpörgetett.
- Nem nyertem - biggyesztettem le a számat szomorúságot színlelve, de belül olyan boldogság töltött el, hogy nem bírtam megállni mosolygás nélkül.
- Nekem akkor is csak te vagy az egyetlen hercegnő - suttogta a fülembe, miközben magához húzott és erősen átölelt. - Na jó, ez nyálas volt - fintorodott el, mire felkuncogtam.
- Fogd be, Barsow és inkább csókolj meg! - utasítottam, mire készségesen teljesítette a kérésemet. Puha ajkai az enyémeken simítottak végig, nyelve pedig a bebocsátásért könyörgött, amit meg is kapott minden ellenkezés nélkül. Tenyeremet a mellkasára simítottam és éreztem heves szívdobogását, ami mosolygásra késztetett, hiszen én is mindig ezt éreztem a közelében. Most mégis volt bennem valami rossz érzés, amit nem tudtam megmagyarázni.
Miután ajkaink elváltak egymástól, a vállára hajtottam a fejem és a többi pár közé vegyülve lassúzni kezdtünk, de néhány perc múlva a mobilom rezgésére figyeltem fel. Elég volt egy pillantást vetnem a kijelzőre, hogy tudjam: ezt most muszáj felvennem.
- Mindjárt jövök - szóltam oda Tynak és lépteimet meggyorsítva, a táncolók között szlalomozva a folyosóra igyekeztem. Mikor viszonylag elcsendesült a tornateremből üvöltő zene, rányomtam a fogadásra és a fülemhez emeltem a készüléket. - Niall?

.:: PART FIFTEEN ::. - Vallomások

Sziasztoooook! :)
Meg is hoztam a következő részt, amiben van egy kis Holly szemszög is, hogy tudjunk Harryékről is egy-két dolgot! :D Lenne egy kérésem, mielőtt vagy miután (esetleg miközben) olvasnátok a részt.
Van ám nekem több blogom is, ahová nagyon-nagyon várom az új olvasókat, tehát, aki gondolja, nézzen be:

http://teachme-howtobelove.blogspot.hu/

http://urjustafriend.blogspot.hu/

http://blfstories.blogspot.hu/

Most pedig nem maradt más hátra.... JÓ OLVASÁST! (: x

.:: DARCY ::.

Az utat csendben tettük meg Tylerék otthonáig. A fiúra pillantva tisztán látszott, hogy ideges, merev tartással markolta a kormányt, szinte elfehéredtek az ujjai és száját is mereven összeszorította. Jobbnak láttam, ha nem kérdezősködök, ha odaérünk valószínűleg úgy is megtudom, mi történt.

Végül Tyler lassított és befordult egy egyszerű, de barátságos kis családi ház felhajtójára. Kiugrott a kocsiból és a járművet megkerülve engem is kisegített. Akármennyire is kiborult valami miatt, figyelmesen maga elé engedett és a derekamat ölelve terelgetett a bejárat felé.

- Megjöttem! - kiáltotta el magát,, amint beléptünk az ajtón, de nem kerülte el a figyelmem, hogy mély hangja remegett az idegességtől.

- A konyhában vagyunk - csendült fel egy kellemes női hang, mire Ty elindult az említett helyiség felé, én pedig gondolkodás nélkül követtem.

A középkorú, feltűnően szép nő - aki valószínűleg Ty édesanyja lehet - éppen egy vizes kendőt tartott egy tíz év körüli kisfiú arcához. Mikor felállt, hogy kicserélje a borogatást, rémülten a szám elé kaptam a kezem és Tyler is dühösen felhördült. A fiú arcának jobb fele és a szeme is feldagadt, kék és zöld véraláfutások színezték be világos bőrét.

- Melyik szemét volt? Esküszöm, megkeresem és kicsinálom... - morgott Ty és a szeméből sütő gyűlölet láttán megborzongtam. - Megvagy, öcskös? - guggolt le az öccse mellé és öklüket összeütve üdvözölték egymást. - Melyik barom volt?

- Nem tudom, a másik suliból pár srác volt. Odajöttek kötekedni, aztán gúnyolódni kezdtek velem és mondtak dolgokat rólad és anyáról is - motyogta a kisfiú kedvetlenül, miközben az édesanyja újra a szemére nyomta a nedves kendőt.

- Dany, hányszor mondtam, hogy ne foglalkozz az ilyenekkel - sóhajtozott az édesanyja, majd Tyra pillantott és némán, csupán szemkontaktussal beszéltek meg valamit. Kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magam, olyan volt, mintha hívatlanul betolakodtam volna egy családi probléma kellős közepébe. Talán mert így is volt.

- Öö, Ty... - motyogtam félhangosan, mire a fiú felpattant és mellém lépve átölelte a derekam.

- Ne haragudj - ajándékozott meg egy óvatos mosollyal. - Anya, öcsi, ő itt Holly, a barátnőm. Hols, ők itt a családom.

- Üdvözlöm... - kínosan elhallgattam, nem tudtam, hogyan szólíthatnám Ty édesanyját.

- Helen. Hívj csak Helennek - mosolygott rám melegen, mire sután bólintottam.

- Szia Dany - intettem Ty kisöccsének, aki ép szemével kíváncsian méregetett és vigyorogva intett vissza.

- Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kellett megismerkednünk - mentegetőzött Helen megrovó pillantást vetve kisebbik fiára, mire az behúzta a nyakát. - De remélem itt maradsz vacsorára. Persze, csak ha nem terveztetek mást - járatta a szemét köztem és Tyler között.

- Nem, nagyon szívesen maradok - mosolyodtam el Tyra pillantva, aki csak bólintott és nyomott egy puszit a hajamba.

Még Tyler és Dany beültek a nappaliba videó játékozni, én felajánlottam a segítségem Helennek, aki boldogan fogadta és közben halkan beszélgettünk.
- Na, és hogy találkoztatok Ty-jal? - érdeklődött kedves mosollyal, amire hasonlóképpen válaszoltam.
- Hát, ez érdekes történet. Az étteremben futottunk össze, ahol dolgozom és iszonyatosan összevesztünk. Aztán megpróbálta jóvátenni... és, úgy tűnik sikerült neki - nevettem fel elpirulva.
- Jellemző a fiamra. Először mindig bajt kever és csak utána gondolkozik - csóválta a fejét, de a szemében ott csillogott az anyai szeretet.
- Örülök, hogy így történt - csúszott ki a számon. Már olyan régóta ki akartam ezt mondani valakinek és végre lehetőségem volt beszélni. - Nagyon sokat segített nekem az iskolai bál újraszervezésében és részben miatta tarthatjuk meg mégis. És látom, hogy mennyire odavan értetek. Amikor felhívtad, láttam rajta, hogy nagyon megviselte, ami Danyvel történt... - És csak ömlöttek belőlem a szavak, hisz tudtam, Helen ugyanúgy - talán még jobban is - ismeri Ty-t, így ő nem fog kételkedni a szavaimban. - Ty csodálatos fiú, büszke lehetsz rá - fejeztem be végül.
- Az is vagyok. Főleg, hogy végre talált egy tökéletes lányt, aki vigyáz rá - mosolygott könnyes szemekkel és szorosan átölelt. - Köszönöm - suttogta a fülembe.
- Na, mi van itt? Miért sírunk? Erős volt a hagyma? - támaszkodott az ajtókeretnek Ty és zsebre dugott kézzel, vigyorogva figyelte, amint kapkodva elfordulunk és letöröljük a könnyeinek. Hogy miről is volt szó, azt csak mi tudjuk Helennel.
- Ahelyett, hogy csak a szád jár, inkább segíthetnél - csapott Ty fejére az édesanyja a konyharuhával, mire Tyler bűnbánóan pislogott, majd egyik kezével átkarolta az édesanyját, másikkal pedig engem húzott magához és mosolyogva nézett le ránk. - Ti vagytok a két legfontosabb nő az életemben.

.:: HOLLY ::.

- Miért nem? Mondj egyetlen elfogadható okot, hogy miért nem akarsz velem jönni! - fordult hozzám ismét Harry.
- Többet is mondtam, mint egy, csak éppen figyelmen kívül hagyod a mondandómat - forgattam a szemem és megpróbáltam elrejteni a kitörni készülő nevetésem, így csak egy kis mosolyt engedtem meg magamnak.
- Te ezt viccesnek találod? - kérdezte felháborodott arccal és a hajába túrt, mire csak megráztam a fejem, de nem hagytam abba a mosolygást, ami láthatólag eléggé idegesítette.
Félrebillentettem a fejem és szórakozottan figyeltem, ahogy a barátom idegesen körbe-körbe járkál a szobámban és elgondolkozva rágcsálja a szája szélét. Vicces volt látni, ahogy őrlődik, miközben már régen eldöntöttem, hogy elfogadom a meghívását.
- Tehát mi a baj? A paparazzik? Szerzek testőröket, elintézem, hogy eltüntessék onnan az összes firkászt. Vagy Paul? Tudom, hogy ellenzi a kapcsolatunkat, de beszélek vele és ráveszem, hogy...
- Harry, elég! - nevettem el magam és mellé lépve befogtam a száját, mielőtt folytathatta volna. - Elmegyek veled - vettem el a tenyerem az arcától és nyomtam egy puszit a szájára.
- Eljössz? - nyögte ki meglepetten.
- Igen - bólintottam mosolyogva.
- És ezt mikor döntötted el, ha szabad kérdeznem? - vonta fel a szemöldökét, gyanakvó pillantással méregetve.
- Hát, miután megkérdezted, azután körülbelül tíz másodperccel - néztem fel rá szempilláimat rebegtetve. - Ne, várj! Legyen húsz, előtte még kitaláltam, hogy mit vehetnék fel - mosolyogtam rá angyalian.
- Ó, te... és egész idáig hagytad, hogy könyörögjek? Már teljesen kétségbeestem, hogy nem fogsz eljönni velem! - nézett rám szemrehányóan.
- Igaz is. Micsoda tragédia lenne, ha Harry Styles egyedül érkezne egy megnyitóra - incselkedtem gúnyolódva, majd megfordultam és a konyhába indultam, de Harry átkarolta a derekam és visszarántott magához. A mellkasához csapódtam, szorosan magához préselt és ajkát a fülem mögötti területhez érintette.
- Helyesbítek, az lenne tragédia, ha nélküled érkeznék - suttogta és közben apró csókokat nyomott a nyakamra. -  Úgyhogy muszáj velem jönnöd!
- Nos, szerencséd van, mert nem is mennék senki mással csak veled - fordultam meg a karjai közt és elmélyültem zöld szemeiben. - Szeretlek, Harry - mondtam ki hirtelen, mire Harry meglepett vigyorral pislogott le rám.
- Ezt én is tudom, Cece - kacsintott rám- Meg azt is, hogy szeretsz - tette hozzá, mire rácsaptam a karjára és felnevettem. Harry egyik kezét felcsúsztatta a tarkómra, majd közelebb húzva szenvedélyesen megcsókolt. - Én is szeretlek.

.:: PART FOURTEEN ::. - Akartam, hogy tudja: fontos nekem

Sziasztok!
Nem tudok mit mondani, sajnálom a csúszást, de egyszerűen nincs a történethez ihletem, ez a rész is botrányosan rövid, de nem fogom abbahagyni ez biztos! Lehet, hogy ritkábban fognak jönni a részek, de megpróbálom kitalálni a történet további menetét. Remélem ,azért tetszeni fog a rész! Jó olvasást!(: 

Ui.: a napokban próbálok még egyet hozni, amiért ez rövid lett! :)

.:: DARCY ::.

Izgatottan álltam a tükör előtt és kritikus szemekkel méregettem magamat. Ty nemrég hívott, hogy öltözzek fel lazán, fél óra múlva itt van értem. Fintorogva bámultam a tükörképem, a ruhám egyszerű volt, a hajam bénán állt, mindent összevetve egyáltalán nem tetszettem magamnak. Vagy inkább attól tartottam, hogy Tylernek nem fogok tetszeni.
Azt hiszem elmondhatom, hogy életemben először szerelmes vagyok. Mióta megcsókolt minden gondolatom körülötte forgott és próbáltam elhitetni magammal, hogy a kapcsolatunk senkit nem fog összezavarni, feldühíteni, elszomorítani, vagy bármi más, nem kívánatos reakciót kiváltani. Erre viszont kevés volt az esély, mert sokan elítélték őt. Viszont ők nem tudják, mi áll ennek az egésznek, a viselkedésének a hátterében, nem ismerték az igazi Tylert, így nem érthettek semmit.

A csengő hangjára megugrottam és rémülten kapkodni kezdtem, mivel teljesen megfeledkeztem az időről. Gyorsan felkaptam egy ujjatlan felsőt és inkább összefogtam a hajam. Nem lett sokkal jobb, de így még éppen vállalható volt a kinézetem. 

Mikor leszaladtam a lépcsőn, anya már elmélyülten beszélgetett Tylerrel. Gyorsan végigmértem és megállapítottam, hogy mint mindig,  most is tökéletesen néz ki, pedig csak egy egyszerű fekete nadrág, farmer ing és egy pamut sapka volt rajta. 

- Szia - álltam meg mellette, azzal a feltett szándékkal, hogy minél hamarabb kiszabadítom anya karmai közül és meglépünk. - Felőlem mehetünk.

- Oké - tápászkodott fel és széles mosollyal anyához fordult. - Örültem a beszélgetésnek.

- Én is - mosolygott vissza anya és úgy látszott, őszintén gondolja. Örömmel vettem tudomásul, hogy anya kedveli Ty-t. - Jó szórakozást! - integetett utánunk, miközben kiléptünk az ajtón és Tyler irányításával elindultunk.

- Azon leszünk! - kiabáltam vissza és vigyorogva Ty-ra néztem. - Hová megyünk?

- Majd meglátod - vágta rá gondolkodás nélkül. 

- Sejtettem - húztam el a számat. - Mindegy, egy próbát megért - vigyorogtam rá vállat vonva.

 Ty csak biccentett és olyat csinált, amivel sikerült meglepnie. A kezem után nyúlt és összekulcsolta az ujjainkat. Meredten néztem a kezünkre és éreztem magamon a pillantását, így kénytelen voltam felpillantani.

- Zavar? - emelte fel a kezünket.

- Dehogy! - vágtam rá kicsit gyorsan és másik kezemmel elvörösödve igazítottam a fülem mögé egy hajtincset.

- Oké - válaszolt és felvont szemöldökkel, szája sarkában apró mosollyal adta tudtomra, hogy felettébb szórakoztatom.
  - Kocsival?Most már tényleg kíváncsi vagyok, hová megyünk - sandítottam Tylerre, mikor kinyitva nekem az ezüstszürke jeep ajtaját, besegített a vezető melletti ülésre.
- Pár perc és megtudod - válaszolt mosolyogva, mikor beült a kormány mögé és indított.

Hát, a pár percből fél óra lett és akárhogy próbálkoztam, nem tudtam belőle semmit kiszedni az úticéllal kapcsolatban, de abszolút megérte.
- Ez komoly? - néztem Ty-ra kikerekedett szemekkel és elengedtem a kezét, hogy előrébb léphessek.
- Nem tetszik? - kérdezte komolyan arccal.
Körbeforogtam, hogy mindent jól lássak, majd visszaléptem hozzá és miközben átöleltem, nyomtam egy puszit az arcára. - Imádom - motyogtam, mire rám villantott egy féloldalas mosolyt.
- Akkor jó - dörmögte megnyugodva, majd a kocsihoz sétált és a hátsó ülésről előszedett néhány pokrócot és pár KFC-s zacskót. Tényleg mindenre gondolt.
- Hát, igen. Ilyen kilátás mellett a legjobb KFC-s csirkeszárnyat enni - kuncogtam fel és kiszedtem a hajamból a gumit, így hagytam, hogy a szél szabadon belekapjon.
- Örülök, hogy tetszik - vigyorgott pimaszul.
- Hogyne tetszene?! Ez csodálatos, az egész várost látni innen - mutattam le az alattunk elterülő Los Angelesre. Elbűvölt a kilátás, kezdtem elhinni, hogy LA tényleg az angyalok városa.
- Mindig ide jöttem fel, ha egyedül akartam lenni - nézett el a távolba keserű mosollyal.
- Akkor sosem mutattad meg senkinek ezt a helyet? - kérdeztem csendesen. Válaszul csak megrázta a fejét, mire közelebb csúsztam hozzá és átölelve, fejemet a vállába fúrtam. - Köszönöm, hogy elhoztál.
- Mondhatjuk, hogy tökéletes első randi? - nyomott egy puszit a hajamra, mire ösztönösen szorosabban öleltem magamhoz.
- Még annál is jobb - ismertem be zavart nevetéssel és felemeltem a fejem, hogy láthassam az arcát.
Mosolyogva bólintott, majd lehajolt és ajkát az enyémhez érintette. Engedtem, hogy végigfektessen a pokrócon és alkarjára támaszkodva követte minden mozdulatom, közben egy pillanatra sem szakadt el az ajkaimtól. Karomat a nyaka köré fonva húztam közelebb magamhoz, teljesen érezni akartam a testének közelségét. Egyre hevesebben csókolt, nyelve bebocsátást kért és én hezitálás nélkül engedtem neki. Keze a derekamat markolt, miközben benyúltam a pólója alá és végigsimítottam izmos mellkasán. Tökéletes pillanat volt, egészen addig, míg a mobilja csörgése meg nem zavart.
Egy pillanat alatt elillant a burok, ami eddig körülvett minket és Ty dühösen kereste elő a mobilját. Majd mikor rápillantott a kijelzőre, azonnal megenyhült a pillantása.
- Hallo? - szólt bele a készülékbe. - Igen, a városban, volt egy kis dolgom - pillantott rám, majd feltápászkodott és kicsit arrébb sétált. Zavartan ültem fel és megigazítottam a ruhámat. - Mi? Mikor? Azok a szemét, roha... Oké, értem. Indulok - fejezte be komoran és zsebre vágta a telefont.
- Sajnálom, de mennünk kell - guggolt le mellém és elkezdte összeszedni az üres zacskókat.
- Mi történt? Baj van? - kérdeztem óvatosan, miközben segítettem neki mindent visszavinni a kocsihoz.
- Az öcsémmel - bólintott mereven. - Hazaviszlek, aztán elintézem.
- Ne! - bukott ki belőlem, mire értetlenül pillantott rám. - Veled megyek. Szeretném megismerni a családod és... hátha segíthetek - tettem hozzá félszegen. Néhány percig csendben meredt maga elé, aztán rám nézett.
- Hols... Köszönöm - bólintott és a kezemért nyúlt. Az övére kulcsoltam az ujjaimat és megszorítottam a kezét. Éreztetni akartam vele, hogy tudja, rám mindig számíthat.

.:: PART THIRTEEN ::. - Döntések és következmények

Hai, babes! :)

Itt is lennék a következővel, bocsi a késésért! :) Remélem tetszeni fog, habár nem olyan eseménydús, de az elkövetkező pár rész már inkább az lesz! Azért várom a véleményeket! :)

Jó olvasást! x

.:: HARRY ::. 

Amint Darcyt kiraktam a házuk előtt, rögtön tudtam, hogy nem tudok tovább titkolózni. Tudniuk kell, hogy ő az enyém és Taylorral sem lenne tisztességes, ha továbbra is úgy tennék, mintha őt szeretném. Bár a kapcsolatunk csak a menedzserek által megrendezett színjáték, joga van tudni, hogyan döntöttem. Szememmel Darcyt követtem, ahogyan az ajtóhoz sétál és a kulcsot a zárba illeszti, közben előkaptam a telefonomat, megnyomtam a hívógombot és a fülemhez emelve vártam.

- Harry? - szólt bele meglepetten Taylor, valószínűleg nem várt a hívásomra.

-Igen, én vagyok. Ráérsz most? 

- Persze, de miért? Azt hittem csak holnap találkozunk, a megnyitó előtt - kérdezte zavarodottan.

A francba! Teljesen kiment a fejemből, hogy meghívtak az új hotel megnyitójára, amire mindenki azt várja, hogy Taylorral érkezzek. Most már nem tűnt olyan jó ötletnek, hogy pont most zárjam le a rövid ismeretségünk, de már nem visszakozhattam.

- Harry, itt vagy még?

- A megnyitó, persze... tudom, de valamiről beszélnünk kell. Tudnánk találkozni, negyed óra múlva a hoteledhez legközelebbi Starsbucksban? - túrtam bele a hajamba és idegesen csaptam a kormányra.

- Harry, mi történt? Megijesztesz!

- Csak, legyél ott, oké? Szia! - mormoltam sietve és kinyomtam a telefont, majd az anyósülésre dobtam. Beindítottam a motort és elindultam a belvárosba.

Mikor beléptem a kávézó ajtaján, szinte azonnal megláttam Taylort. Az egyik sarokasztalnál ült, keresztbe tett lábakkal és körmével idegesen kopogtatta az asztalt. El kellett ismernem, nagyon csinos volt, de én ismertem a belső tulajdonságait is, amik már korántsem voltak ilyen figyelemreméltóak. Néztem pár másodpercig és arra gondoltam, hogy más körülmények között, ha nem a menedzser boronál össze minket, akkor sem tudtam volna soha beleszeretni. Egyszerűen... nem volt meg benne az, ami Darcyban.
- Harry! Végre, hogy itt vagy! - pattant fel, ahogy odaléptem az asztalhoz és karjait a nyakam köré akarta fonni, de elutasítottam a közeledését és intettem, hogy üljünk le.
Arcáról lefagyott a mosoly, de engedelmesen visszaült a helyére, én pedig letelepedtem az övével szemben lévő székre.
- Harry, mi volt az a telefon? - kérdezte feszülten és a kezdeti nyugodt álarca kezdett eltűnni.
- Taylor, az a helyzet...
- Elnézést... ne haragudjatok, nem akarok zavarni, de Harry... kérhetnék esetleg egy autogrammot? - állt meg az asztalunk mellett egy aranyos, sötétbarna hajú lány és félénk mosollyal nyújtott felém egy füzetet és tollat.
- Persze - villantottam rá egy széles mosolyt, amitől elpirult és egyik lábáról a másikra billegve várt, míg ráfirkantottam a nevem a papírdarabra.
- Köszönöm - lehelte és hosszú haját meglibbentve távozott. Mintha csak Darcyt láttam volna. Kezdek megőrülni, ha meglátok egy lányt, rögtön Darcyra emlékeztető vonásokat keresek rajta. Utánabámultam pár másodpercig, de Taylor hangja visszazökkentett a valóságba.
- Szóval, miért akartál beszélni velem?
- Taylor... mi nem lehetünk többet együtt - sóhajtottam fel. - Mást szeretek és nem lenne helyes sem vele, sem veled szemben. Ha akarod megmondom én a menedzsereknek és...
- Ki az? - szakított félbe, tőle szokatlanul nyugodt módon.
- Öhm... az nem fontos - kerestem meglepetten a szavakat.
Részben azért kértem, hogy a Starsbucksba jöjjünk, hogy elkerüljem az esetleges sírást és ordítozást. Nem számítottam érzelmi kitörésre, de váratlanul ért, hogy ennyire nyugodt, sőt, szinte közönyös a dologgal szemben.
- Harry, ki az? - ismételte meg lassan. Komolyan, mintha egy gyenge elméjűhöz beszélne! Úgy éreztem, az irányításom nélkül megfordult a kocka és a csúnya, szívtörő, szakítóból, én lettem a kihallgatott fél.
- Darcy.
Ahogy kimondtam a nevét, érezhető változás állt be Taylor viselkedésében. Először megdermedt, mozdulatlan arccal rám meredt, majd megdöbbenésemre mosolyogni kezdett, mire az én szám maradt tátva.
- Arra számítottál, hogy kiborulok, ugye? - nevetett fel Taylor az arckifejezésemet látva. - Harry, nem haragszom. A te döntésed és én örülök, hogy boldog vagy - mosolygott és átnyúlva az asztal fölött kezét az enyémre fektette és megszorította. - Egy feltétellel.
- És mi az? - nyögtem ki, még mindig elképedve.
- A menedzsereknek te mondod meg! - jelentette ki még mindig idegesítően kedves mosollyal. - De most mennem kell. Majd találkozunk, Harry - búcsúzott, majd felállt és kisétált a kávézóból.
Néztem, ahogy eltűnik az ajtó mögött, majd vissza az üres helyre és tanácstalanul beletúrtam a hajamba.
- Hát, ez könnyen ment - dörmögtem bizonytalanul. Éreztem, hogy valami nem stimmel. Túl egyszerű volt.

.:: HOLLY::.

Miután Harry kitett a házunk előtt, megpróbáltam a lehető leghalkabban besurranni, bár kevés volt az esély, hogy apa nem vette észre, hogy nem töltöttem itthon az éjszakát. Hangtalanul becsuktam az ajtót és még gyorsan kilestem az ablakon. Harry még mindig a házunk előtt állt és éppen telefonált valakivel. Feszültnek tűnt és miután befejezte a beszélgetést, ledobta a telefont az ülésre, ideges mozdulatokkal indította a kocsit és elhajtott.
Sóhajtva húztam vissza a függönyt és elindultam a konyha felé. Aggódtam Harry viselkedése miatt és tartottam apa haragjától is, fáradt voltam és másnapos, nem akartam semmi mást, csak belefeküdni az ágyamba, a fejemre húzni a takarót és kizárni a külvilágot. Úgy terveztem, hogy átosonok a nappali előtt, de a mai nap nem az én napom.
- Hová- hová, kisasszony?
Nyakamat behúzva visszaléptem a nappali ajtóba és farkasszemet néztem apával. Az arca nem árult el semmi érzelmet, de sejtettem, hogy eléggé dühös ahhoz, hogy ne próbáljam meg kihúzni a gyufát.
- Szia, apa.
- Elárulnád, hol a fenében voltál egész éjszaka?
- Én... én csak - dadogtam elvörösödve és még mindig az ajtóban toporogtam apa sötét pillantásának kereszttüzében.
- Darcy! Nem próbálj meg átverni!
- Én... Harrynél voltam - nyögtem ki csendesen és behunyt szemmel vártam a szidalmakat. Viszont mikor egy perc elteltével is néma csend volt óvatosan kinyitottam a szemem. Apa engem nézett, de a szigorú arckifejezés eltűnt, helyette derűs tekintettel méregetett és mintha egy mosoly bujkált volna a szája szegletében. Mi a fene? Ma mindenki megőrült?!
- Gyere ide, Cece! - ütögette meg maga mellett a kanapét és megvárta, amíg hitetlenkedve lehuppanok mellé. - Látom, bárhogy is próbálom,  nem tudlak távol tartani Stylestól - csóválta a fejét elnézően.
- Én...
Kezdett eléggé frusztrálni, hogy ennél többet kénytelen vagyok kinyögni, de úgy tűnik, apának éppen kapóra jött, hogy nem vagyok beszédes kedvemben.
- Kislányom, azt hiszed nem vettem még észre, hogy néz rád a kölyök? Még a bolondos, öreg apádnak is feltűnt, hogy le sem tudjátok venni egymásról a szemeteket - Igen, az határozottan egy mosoly! Mi történt tegnap óta, hogy mindenki ennyire kifordult magából? - Hiába, Taylorral ez nem működik köztük, pedig csak azt akartam, hogy elaltassuk a folyamatos csajozásáról szóló híreszteléseket. Azt hiszem jobb lesz, ha a napokban bejelentjük a szakításuk, különben Harold jön ki rosszul a dologból. Nem akarom, hogy azzal kerüljön az újságok címlapjára, hogy megcsalta a barátnőjét a lányommal. El kell intéznem, hogy minél hamarabb nyilvánosságra kerüljön a szakításuk - A végén már nem is nekem szólt apa monológja, egyszerűen csak hangosan gondolkozott és mint mindig, itt is a média volt az első.
- Akkor nem haragszol? - tettem fel az óvatos kérdést.
- Az hogy beleegyeztem a dologba, nem jelenti azt, hogy nem haragszom. Szeretném, ha boldog lennél, de ismerem Harry-t, ezért vannak fenntartásaim. Nem szólok bele, viszont, ha csak egy szavával is megbánt, velem gyűlik meg a baja. Nekem a te boldogságod a legfontosabb, kicsim - ölelt magához és suta mozdulattal egy puszit nyomott a hajamra.
El akartam mondani neki, hogy Harry nem olyan és nem bántana meg engem semmivel, de az utolsó mondat annyira meglepett, hogy összeszorult a gyomrom és csak arra voltam képes, hogy karjaimmal erősen magamhoz szorítsam.
- Szeretlek, apa - súgtam a fülébe, amivel sikerült mosolyt csalnom az arcára.

Apa elvonult a dolgozószobájába elintézni néhány telefont, én pedig felvonszoltam magam a szobámba és végre bedőlhettem az ágyamba. Most vettem észre, hogy még mindig Harry ruhájában vagyok. Beletemettem arcom a pólójába és mélyen magamba szívtam az illatát.
Mélységesen megbántam, amit Taylorral kapcsolatban mondtam neki, de féltettem. A csaj már megmutatta, hogy nem az a szende lány, akinek mutatja magát. Jó lett volna ezt Harrynek is elmondani, elmesélni a Taylorral folytatott beszélgetést, hogy megértse, miért mondtam azokat a dolgokat, de biztos voltam benne, hogy a göndör rögtön letámadná az énekesnőt.
Tehetetlenségemben a párnába temettem a fejem és belesikítottam. Most kezdtem csak megérteni, hogy Darcy élete nem is olyan egyszerű...

.:: PART TWELVE ::. - Sötétből a fényre

Hai, babes!

First of all, ne haragudjatok a késéért... Nem tudtam, hogyan is legyen a folytatás, de szerencsére körvonalazódott! :) Hoztam az új részt, nem a szokásos hosszúság, de nem akartam elrontani egy más érzelmeket tartalmazó szemszöggel a rész hangulatát! Remélem, azért elfogadható és tetszeni fog! :) 

Jó olvasást!

.:: TYLER ::.

Napok óta pörgött az agyam, semmire sem tudtam koncentrálni Hollyn kívül. Sosem hittem, hogy valaha egy lány ekkora hatással lesz rám. Egyszerűen nem tudtam elfogadni a tényt, pedig nagyon úgy nézett ki, hogy a fekete hajú, nagyszájú lány komoly érzelmi hatással van rám. Bele lehet szeretni valakibe egy-két hét után?... Ilyen még sosem fordult elő velem.

Ahogy beléptem az iskola tornatermébe, szinte rögtön megláttam Hollyt, amint elmélyülten festegeti az egyik díszletdarabot. Önkéntelenül is mosolyt csalt az arcomra, ahogy nyelvét kidugva koncentrál, hogy el ne tévessze a mintát.

- Kop-kop - szólaltam meg és ujjaim az ajtófélfának ütögettem, hogy felhívjam magamra a lány figyelmét.

- Oh, szia - kapta fel a fejét a hangom hallatán és meglepett mosollyal üdvözölt, miközben odasétáltam mellé. - Honnan tudtad, hogy már itt vagyok?

- Holly, mindig itt vagy - ugrattam vigyorogva, kihangsúlyozva a mindig szócskát.

- Marha vicces - motyogta szemét forgatva. - Hidd el, sokkal szívesebben lennék máshol. Nekem sem nagy szórakozás, hogy több heti kárba veszett munkám pár nap alatt pótoljam!

- Hű, nem vagy jó kedvedben - állapítottam meg óvatosan.

- Bocs, én csak... nem akartam ezeket a fejedhez vágni. Csak olyan sok a bepótolni való és kevés az idő - pillantott körbe kétségbeesetten a teremben. Tényleg rengeteg munka volt még hátra.

- Hé! - karoltam át a vállát vigasztalóan. - Ezért vagyok itt, hogy segítsek - kacsintottam rá.

- Rendben - sóhajtott lemondóan és kibújva a kezem alól távolabb húzódott.

Egy másodpercig értetlenül bámultam, de amikor elfordult és folytatta a megkezdett díszletdarab festését, megráztam a fejem és én is neki láttam a munkának.

Lassan egy órája dolgoztunk néma csendben, csak akkor szólaltunk meg, ha kérdeztem Hollytól valamit vagy ő adott utasítást, hogy mit és hogyan csináljak. Furcsán viselkedett, szokatlanul csendes volt és mintha zavarta volna a közelségem, mindig távolabb húzódott, amitől kezdtem egyre értetlenebb és idegesebb lenni. Kerülte a pillantásom, az érintéseim, ami eddig nem fordult elő... azóta ilyen, mióta felégették a díszleteket.

- Oké Hols, ennyi. Elmondanád, hogy mi a baj? - tettem le a kezemből az ecsetet és pillantásom Holly arcára szegeztem.

- Baj? Miből gondolod, hogy van valami baj? - húzta össze a szemét és makacsul kerülve a pillantásom tovább folytatta a festést.

- Miből gondolom? Nem szólsz hozzám, nem nézel rám, a közelembe se jössz és... az istenit, tedd már le azt a  rohadt ecsetet! - ripakodtam rá és megragadva a kezét magam felé fordítottam és kivettem a kezéből a festőeszközt.

Holly ijedten rezzent össze az érintésem miatt és mikor rám emelte a tekintetét, valami különös csillogást láttam benne. Talán félelmet? Nem, az nem lehet. Miért félne tőlem?

- Mi a baj? - ismételtem meg higgadtabban, hangomat lehalkítva, de még mindig nem engedtem el a kezét.

- Tyler, tényleg nincs se...

- Hols - mormoltam, a hangom talán túl kérlelőre is sikeredett.

Pár pillanatig egymás szemébe bámultunk, aztán Holly elkapta a tekintetét és a földre szegezve beszélni kezdett.

- A múltkor utánad mentem és hallottam, hogy Axellel beszélsz.

- Ó, hogy az a... mit hallottál, Holly? Mondd el! - parancsoltam rá.

- Hallottam, hogy ő volt. Axel gyújtotta fel a díszleteket... - Felmordultam, de nem szóltam közbe, hagytam, hogy folytassa. - És, hogy van valami... Axel szerint, ha megtudnám, nem akarnék veled barátkozni... - suttogta.

Élesen beszívtam a levegőt és néhány másodpercre lehunytam  a szemem.

- Tyler, ez fáj - nyöszörgött Holly. 

 Csak akkor vettem észre, hogy idegességemben erősen szorítom a karját. Engedtem a szorításból és bűnbánóan néztem, ahogy fájdalmas arccal dörzsöli a csuklóját.

- Ne haragudj, nem akartam fájdalmat okozni - mormoltam bocsánatkérő pillantást vetve a kezére. 

- Mi ez az egész, Tyler? Mi lehet olyan, ami elrettenthetne a közeledből? - kérdezte suttogva.

- Nem mondhatom el, Holly. Ha tudnád, tényleg nem akarnál többet látni - hörögtem rekedten és a fejemet ráztam.

- Kérlek, mond el, ígérem itt maradok - szólalt meg halk hangon és remegő kezét az enyémre csúsztatta. Fájdalmas grimasszal vettem tudomásul, hogy tényleg tart tőlem. Láttam a szemében a kétkedést, de valami mást is... bizalmat. Bízott bennem, így mesélni kezdtem.

.:: DARCY ::.

Szorongva pillantottam Tyler kétkedő arcára, féltem, hogy nem fogom tudni betartani, amit ígértem neki, féltem attól, amit hallani fogok. Mi van, ha tényleg olyan szörnyű dolgot tett? Pár pillanatig habozott, már azt hittem mégsem mondja el, de végül beszélni kezdett.
- Apám verte anyámat. Néha engem is.
Ahogy kiejtette ezeket a szavakat, bennem rekedt a levegő és szörnyülködve pillantottam rá.
- Micsoda? - Szinte tátogtam, annyira összeszorult a torkom.
- Először csak kiabáltak. Apám rendszeresen eljárt otthonról és rendszerint mindig elázva jött haza. Olyankor mogorva és bunkó volt mindenkivel. Az egyik alkalommal - már nem emlékszem mivel - annyira felidegesítettem, hogy ordítozni kezdett, aztán megütött. Sokszor. Tetszett neki, hogy uralkodhat valaki fölött az erejével, hogy nem tudok visszaütni vagy védekezni. Már a földön feküdtem, de akkor is csak ütött tovább... - Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul, ahogy elképzeltem Tylert a földön, fájdalmak között. - Aztán anya közbelépett. Megpróbálta leállítani apát, könyörgött neki, hogy hagyjon békén, de nem hallgatott rá, ezért anya ütni kezdte a hátát és segítségért kiabált. Apám ezen annyira felbőszült, hogy abbahagyta az ütlegelésem és anyára támadt. Kihúzta az övét és lecsapott vele. Újra és újra. Nem tudtam nézni, hogy bántja...
- Mit csináltál? - suttogtam, bár olyan halk volt a hangom, hogy kételkedtem, egyáltalán hallotta-e, mégis folytatta.
- K-kimentem a konyhába és kerestem valamit. Valamit, amivel leállíthatom. Még csak kilenc voltam... csak egy gyerek, aki meg akarta védeni az anyját a rohadék, részeges apjától - tört ki és a kezébe temette az arcát.
- Tyler...
- Meghalt, érted? Megöltem az apámat! - ordított fel és ököllel a falba vágott.
- Ty, nem tehettél róla, csak anyukádat védted - tiltakoztam tétován, tartottam a reakciójától.
Ez hát a titka. A titok, amiért fél, hogyha valaki megtudja, más szemmel nézne rá. Félt az emberek véleményétől, így inkább egy álarcot húzott, hogy távol tartson magától mindenkit. De én tenni akartam valamit. Meg akartam érinteni, megértetni vele, hogy nem az ő hibája, ami történt és emiatt nem kell elítélnie magát. Segíteni akartam neki visszajutni a sötétből a fényre.
Reszkető kézzel nyúltam felé és megfogtam a falnak támaszkodó kezét. Érintésemre felemelte a fejét és csak akkor láttam, hogy sír. Döbbenten nézte, ahogy közelebb lépve megszorítottam a kezét és eltökélten fúrtam pillantásom az övébe.
- Azt hittem többé nem fogsz szóba állni velem. Gyilkos vagyok - motyogta keserűen és el akarta húzni a kezét, de nem engedtem, szorosabban markoltam az ujjait.
- Nem, Tyler! Te egy jó ember vagy, aki meg akarta védeni azt, akit szeret. Ez az egész egy véletlen, egy baleset volt! Ne utáld magad azért, amit tettél, mert más is ezt tette volna a helyedben. Senki sem utál ezért.
- Te sem? - emelte rám csillogó szemeit, amik tele voltak kétellyel. Önmaga iránt, irántam.
- Én sem. Axelnek nem volt igaza. Sosem tudnálak ezért gyűlölni - suttogtam és ujjaim hegyével letöröltem az arcán végigfutó könnycseppet.
- Nem fogsz elfutni?
- Nem, nem fogok. Csak, ha utánam futsz - mosolyodtam el  és csak mikor kimondtam ezeket a szavakat, akkor döbbentem rá: tényleg nem tudnám magára hagyni. Túl fontos nekem... túlságosan szeretem.
- Nem menj el - rázta meg a fejét ajkait összeszorítva. - Maradj velem.
- Maradok - leheltem és végigsimítottam az arcán. Nem bírtam látni, hogy szenved, de nem tudtam hogyan tehetnék ellene. Minden olyan bonyolult, kusza és fájó...
Karjaival átölelte a derekam és erősen magához szorított, hogy az orrunk majdnem összeért. - Köszönöm, hogy itt vagy - suttogta és ajkait óvatosan az enyémhez érintette.
Ebben a pillanatban előtörtek belőlem az addig elfojtott érzelmek és közelebb húzva magamhoz, hevesen viszonoztam a csókját, miközben már az én arcomat is könnyek áztatták. Átöleltem, magamhoz szorítottam és ajkaimon megéreztem a könnyek sós ízét. Keserédes boldogság...