-->

2012. december 28., péntek

.:: PART SEVEN ::. - Emberrablás felsőfokon

Hai, babes! :)
Elég késő van, de most lettem kész az új kinézettel, gondoltam akkor egyúttal felrakom a részt is! Tényleg, milyen lett a design? Nekem most tetszik! :)
A részről meg annyit, hogy remélem tetszik és akik eddig nem írtak kommentet, most megtehetnék! Meg persze azok is, akik eddig írtak!
Jó olvasást! :)


.:: DARCY ::.

Egy fél órája idegesen járkáltam fel-alá a szobámban még mindig kezemben szorongatva a kis cetlit az üzenettel. Millió kérdés merült fel bennem. Ki küldte az üzenetet? Honnan ismer? Ezek szerint azt is tudja, hogy hol lakok? Miért nekem címezte, mikor mindössze egyetlen egyszer, pár nappal ezelőtt találkoztam Tylerrel?
Minden másodpercben az órára néztem és egyre gyorsabban rohangáltam körbe-körbe, már szinte félő volt, hogy kikopik a szőnyeg, végül tíz perccel öt óra előtt már hisztérikus állapotban rángattam magamra a kabátomat, hagytam egy üzenetet anyának, hogy sétálni mentem és elindultam a parkba.
Magam sem értem, hogy miért mentem el, mikor alig ismerem a fiút és ennyi erővel egy baltás fickó is várhatna rám, de úgy éreztem, felelős vagyok Tylerért. Hülye érzés volt és eldöntöttem, hogyha élve megúszom ezt az egészet, akkor soha többet nem beszélek vele, hiszen lerí róla, hogy csak a baj van vele.
Fejemet forgatva lépkedtem a sötét parkban, ami szinte teljesen kihalt volt, de hiába nézelődtem, nem vettem észre semmi gyanúsat. Kezdtem azt hinni, hogy az egész egy nagy átverés, amibe buta módon belesétáltam. Már azon voltam, hogy hagyom a francba az egészet és hazamegyek, de mikor megfordultam egy símaszkos alak ugrott elém ordítva. - Bu!
Felsikítottam és rémülten hátrálni kezdtem, közben a támadómat figyeltem, készen arra, hogy megvédjem magam, ha kell. De nem támadott meg, helyette jóval szokatlanabb dolgot tett. Lehúzta a maszkot és nevetni kezdett. - Látnod kellett volna az arcodat!
- Menj a pokolba! - kiabáltam rá a még mindig röhögő fiúra és az eddig érzett ijedtségem haragra váltott, közben megéreztem a szám sarkában sós ízű könnyeimet.
Megfordultam és elindultam amerről jöttem, de Tyler utolért, megragadta a csuklóm és maga felé fordított. - Hé, te sírsz?- kérdezte elkomolyodva.
- Nem, csak belement valami a szemembe - néztem félre, de a puffadt arcom és vörös szemeim úgysem tudták volna megtéveszteni.
- Én nem akartalak megijeszteni, csak viccnek szántam - mentegetőzött.
- Hát, nem volt vicces - motyogtam sírástól elfúló hangon. - Mi a francért csináltad?
- Mert tudtam, hogy ha én hívlak el, úgy is rögtön visszautasítasz - mosolyogta keserűen.
- Ezért kitaláltad, hogy elraboltak és ha nem jövök el, megvernek vagy ki tudja mit csinálnak veled. Gratulálok - szipogtam cinikusan. - Akkora egy balfasz vagy - nevettem el magam végül a helyzet lehetetlenségén, könnyeimet törölgetve.
- Sajnálom. De végül is bejött, nem? - vigyorodott el és felém nyújtott egy zsebkendőt, de nem fogadtam el, inkább a pulcsim ujjába töröltem a szemem.
- Tulajdonképpen mit akarsz, Tyler? - sóhajtottam fel, miután viszonylag rendbe hoztam magam.
- Én sem tudom pontosan - vont vállat és egy féloldalas mosoly kíséretében közelebb lépett. - De van egy meglepetésem - került mögém és egy mozdulattal kezét a szememre tapasztotta.
- Hogy mi? Micsoda... nem! Nem hiszem, hogy ez jó ötlet - próbáltam leszedni a kezét az arcomról, de egyik kezével megragadta az enyémet és lehúzta a testem mellé.
- Kérlek - suttogta a fülembe, amitől borzongás futott végig a testemen, a kellemes idő ellenére összehúztam magamon a felsőmet és megadóan bólintottam.
Hagytam, hogy vezessen, amerre akar és nevetve hallgattam a nyakatekert irányítását. - Ott egy faág, menj kicsit balra... nem, nem arra, a másik balra... igen, most jó! Még két lépés... oké, itt vagyunk - fújta ki a levegőt megkönnyebbülten, majd megállított és lassan lecsúsztatta tenyerét az arcomról.
Amint elvette a kezét a szemem elől és körülnéztem, a látvány miatt tátva maradt a szám. A park egy fákkal körülvett részén álltunk és körben az egész égősorokkal volt kivilágítva, középen pedig egy pokróc leterítve, üdítőkkel és gyors kajás tasakokkal.  
- Tyler... ezt te csináltad? - fordultam a felé elképedve.
- Igen, de tudom, hogy nem nagy cucc - rántotta meg a vállát egy halvány mosollyal.
- Nem, ez gyönyörű... de miért? - szaladt ki a számon egy újabb kérdés.
- Nem érdemelted meg, hogy Axel olyan bukón viselkedjen. Úgy éreztem kárpótolnom kell téged - vakarta meg a tarkóját, tisztán látszott, hogy zavarban van.
- Neked?
- Igen. Tudom, hogy hülyeség - grimaszolt.
- Nem, dehogyis! - biztosítottam sietve, majd kicsit elbizonytalanodtam. - Na jó, kicsit talán mégis, de még mindig jobb ötlet, mint az elrablásos cucc... köszönöm - mosolyogtam rá, majd a pokróchoz sétálva lehuppantam és még egyszer megcsodáltam a látványt. - Na, nem jössz? - ütögettem meg magam mellett a helyet, mire elvigyorodott és ő is mellém huppant.


.:: HOLLY ::.

Taylor burkolt fenyegetése után az addig érzett összes jókedvem elszállt és nem akartam semmi mást, mint hazamenni és bebújni az ágyamba, ami ráadásul nem is az enyém. A fiúk meghívását is visszautasítottam fáradtságra hivatkozva, megkértem apát, hogy vigyem haza és miután vettem egy forró fürdőt - apa is kimerült lehetett, mert szerencsére nem vette észre, hogy percekig keresem a fürdőszobát -, amint letettem a fejem a párnára el is aludtam, még az is kiment a fejemből, hogy megígértem Darcynak, hogy felhívom.

Másnap reggel vakító fényre ébredtem és ahogy felkönyökölve kinéztem az ablakon, megállapíthattam, hogy hatalmas pelyhekben szakad a hó. Mivel Los Angeles az óceán mellett van, így még télen is kellemes idő volt és nemigen lehetett havat látni, ha meg esett is már azelőtt elolvadt, hogy leért volna a talajra. Így most amint megláttam a mindent beborító fehérséget, egy öt éves gyerek energiájával ugrottam ki az ágyból és a lépcső felé vettem az irányt. Szinte leszökdécseltem a fokokon és a bejárati ajtót vettem célba, de a nappaliba beérve meglepve torpantam meg, ahogy megpillantottam a kanapén fekvő takarókupacot. Csak az összetéveszthetetlen göndör hajából következtettem ki, hogy ki is a látogatóm.
- Harry? - suttogtam és a kanapéhoz lépve óvatosan megráztam a vállát. - Harry!
- Hö? - fordult meg váratlanul, aminek eredményeképp takaróstól legurult a földre. Ezt látva hangos nevetésben törtem ki, ő pedig fejét felemelve, hunyorogva fókuszált rám. Ahogy jóformán tátott szájjal bámult, eszembe jutott, hogy a hosszú pólón kívül semmi sincs rajtam, így tökéletes rálátást biztosítottam a fedetlen lábszáramra. Harry álmos fejjel, hunyorítva mérte végig  csupasz lábaim.
- Álmodom - nyögte, majd tekintete az arcomra vándorolt - Nem, ez rémálom. Mit csináltál a fejeddel? Mint valami rossz horrorfilmben – mormogta rekedten és vissza kapaszkodott a kanapéra.
- Én a helyedben meg sem szólalnék, Styles. Te is elég szarul festesz – vágtam vissza, majd arrébb tolva a lábát lehuppantam mellé és magamra húztam az egyik takarót, miközben hallgattam, hogy valami olyasmit motyog, hogy nem túl kényelmes a kanapénk. - Ha nem vagyok túl indiszkrét elmesélnéd, hogy mit keresel itt? - böktem oldalba szemtelenül vigyorogva, mivel majdnem ülve elaludt.
- Hé, ez fájt! - jajdult fel fájdalmas arccal és tenyerét a bordájára szorította. - Nem gondoltad át mit csinálsz, Darcy - húzódott ördögi vigyorra a szája, majd - mielőtt eszembe jutott volna a menekülés - rám vetette magát és csikizni kezdett.
- Har-Harry, ne! Kérlek! - sikítoztam akadozva és vergődve próbáltam kiszabadulni a karjai közül, de nem engedett.
- Mond, hogy szeretlek Harry, őszintén sajnálom és kérlek bocsáss meg! - alkudozott vigyorogva és ráült a csípőmre.
- Fe-fenét - nyögtem nevetve és megpróbáltam eltolni magamtól, de elkapta a csuklómat és leszorította a fejem mellé.
Viszont így vészesen közel került, arcunkat csak pár centi választotta el, éreztem édes leheletét, ahogy kapkodva vette a levegőt és kisimította a hajam a szememből, majd vigyora mosollyá csökkent és fölém hajolt . Egyre közelebb... és ugyanekkor megszólalt fejemben a vészcsengő, méghozzá Taylor idegesítő hangján, így megtörve a pillanatot oldalra fordítottam a fejem. Harry alig hallhatóan felsóhajtott, majd lemászott rólam, így fel tudtam ülni és hátamat a támlának döntve nézelődtem körbe a nappaliban, csak hogy ne kelljen a göndörre néznem.
- Louisval kicsit összekaptunk, ezért jöttem át - döntötte hátra a fejét és beletúrt a hajába.
- Min? - fordítottam oldalra a fejem, hogy ránézzek.
- Lényegtelen - morogta, majd tanácstalanul pillantott rám. - Darcy, segítenél nekem? Holnap van karácsony és még nem vettem semmit Taylornak. Nem igazán értek az ilyesmihez.
- Persze, segítek - bólintottam mosolyt erőltetve az arcomra, bár ordítani tudtam volna, mikor meghallottam a szőke lány nevét, de nem akartam cserben hagyni Harryt. - Tudom milyen szerencsétlen tudsz lenni - löktem meg a vállát csipkelődve.
- Imádlak! - karolt át és egy puszit nyomott az arcomra.

~***~ 

- Szerinted ez tetszene neki? - emelt fel Harry egy méregdrága Prada táskát.
Megragadtam az árcédulát, hogy szemügyre vegyem az árát és az összeg láttán kishíján jojózni kezdett a szemem, ami érthető, tekintve, hogy sosem láttam még ennyi pénz együtt.
- Nem Harry, szerintem leordítaná a fejed és rád vágná az ajtót, ha megvennél neki egy több száz fontos táskát - forgattam a szemem. Lehet, hogy túl gúnyosra sikeredett a hangnemem, de kezdtem megunni Harry mértéktelen költekezését.
- Pedig azt hittem... - túrt bele a hajába tanácstalanul és vissza akarta rakni a Prada csodát, de megfogtam a csuklóját.
- Harry vicceltem! Ez gyönyörű... bolond lenne, ha nem tetszene neki - vallottam be őszintén. - Jézusom! - suttogtam hirtelen és majdnem fellöktem Harryt, ahogy elrobogtam mellette, hogy közelebbről is megnézhessem a káprázatos lábbelit. Hófehér volt és a fekete szalag, ami körbefutott rajta egy masnivá állt össze az orránál.
- Látom hogy tetszik. Próbáld fel! - hajolt át Harry a vállam fölött és az állványról leemelve a kezembe nyomta a cipőt, majd tovább nézelődött.
Megforgattam a kezemben a csodaszép magassarkút, aztán egy egyszerű mozdulattal leültem a padlóra és elkezdtem kifűzni az edzőcipőm.
- Darcy, mi a francot csinálsz? - állt meg fölöttem Harry tátott szájjal. - Miért ülsz a földön?
- Csak nem tudom kifűzni... oké, megvan! Segítenél felállni? - nyújtottam felé a kezem, mire elképedve megrázta a fejét és megragadva a kezem felhúzott. A tükör elé léptem és megcsodáltam a cipőt. Tökéletesen állt, nem is ezt volt a gond. Kibújtam belőle és fájó szívvel tettem vissza az üveglapra.
- Most meg miért tetted vissza? - emelte égnek a szemét a göndör. - Látom a szemeden, hogy oda vagy érte!
- Egyszerűen imádom, de ez borzasztóan drága... nekem nincs ennyi pénzem - sóhajtottam fel és egy utolsó vágyakozó pillantást vetettem a magassarkú felé.
- Darcy - szólított meg olyan hangsúllyal, mint aki mindjárt leordítja a fejem. -Hozd a cipőt! - utasított.
- De...
- Csak hozd már! - sürgetett mosolyogva.
- Nem veheted meg nekem! - tiltakoztam, mikor rájöttem a szándékára.
- És ugyan miért nem? - vigyorgott rám kihívóan.
- Mert nem engedem - jelentettem ki tárgyilagosan, keresztbe fontam a karom és mérges pillantást vetettem felé.
- Nem érdekel - vont vállat.
- Harry!
- Nem hallom mit mondasz - hajtotta le a fejét, hogy elrejtse a vigyorát, majd Prada táskástól, cipőstől a pénztár felé indult.
Pár másodpercig csak néztem utána, aztán egy megadó sóhajt hallatva, ideges léptekkel követtem. Tartottam tőle, hogy Harry kis akciója előbb-utóbb Taylor fülébe fog jutni...

2012. december 27., csütörtök

.:: KRITIKA MISS SUNSHINE-TÓL ::.

Sziasztok! :)
Most kivételesen nem a résszel jövök, hanem kaptam egy kritikát Miss Sunshine-tól! Akit érdekel olvassa el, én személy szerint nagyon-nagyon örülök, hogy ennyire jó és összetett véleményt kaptam a blogról! Szóval még egyszer köszönöm! :)



Kinézet: A kinézet csinos és trendi, nagyon jól eltaláltad, hogy mely színeket kell választanod. Tetszik, hogy a piros-fehér mellett döntöttél, de mégsem annyira sötét és a szövegnél is teljes mértékig olvasható, tehát szó szerint élvezet így nézni az oldalt. Tetszik a szereplők modul a gifekkel a jobb oldalsávban, szerintem nagyon ötletes és figyelemfelkeltő, de én alatta a cseréket beraknám máshová (pl.: a díjaid mellé berakhatod, ha nem találod annyira fontosnak, hogy mindig tájékozódj róla, hogy ki mikor írt utoljára). Nekem nincs is igazán más gondom az oldalsávval, mivel a bevezető szöveg is igazán hatásos, minden egyebet pedig nagyon jól elrendeztél, ezért jól ki lehet igazodni az oldalon. A fejlécen is látszik, hogy sok munka van benne, remekül összeszerkesztett és összehangolt, figyeltél a pontosságra és a kifinomultságra. Nekem csak az szúr szemet, hogy furcsán lett megoldva a két lány képe, főleg a bal oldalié. Tudom, hogy ezt elég nehéz megcsinálni, de szerencsére a többi ellensúlyozza ezt az aprócska hibát. Összességében nagyon jó a kinézet, igazán büszke lehetsz rá!

Alapötlet: A One Direction fanfictionok közül szerintem ez az egyik legötletesebb, hiszen ezzel eddig soha nem találkoztunk és nekem meg sem fordult volna a fejemben, hogy ikrekről írjak. Hihetetlenül jó ötletnek tartom ezt, főleg azért nyerte el a tetszésemet, mert nem éreztem túl valószerűtlennek az egész dolgot, de ugyanakkor ez nem is lassította le a cselekményt, ami mindenképpen jól jött. Sok mindent ki tudtál ebből a témából hozni és nagyon tetszik, hogy ennek ellenére követhető, a két lány a kinézeti hasonlóság ellenére is két különböző karakter és te így is kezeled őket. Egyszerűen fantasztikus, erre jobb szó nincs is!

Szereplők: Holly és Darcy karakterét nagyon jól megformáltad, hiszen bár ikrek, mindegyikük rendelkezik a másiktól elütő tulajdonsággal, s ez nagyon jó gondolat. Én személy szerint nem tartom jónak az ilyen ikres témánál, amikor a testvérek nemcsak kinézetileg hasonlítanak, de mindenről ugyanazt gondolják, hiszen ilyen a valóságban sincsen. Tetszik, hogy a karakter is tisztában van ezzel, de mégsem akar változtatni magán. Fő különbség szerintem kettejük közül, hogy Darcy kissé távolságtartó, Holly viszont mindenkivel próbál kedves lenni és nem megbántani az illetőt, ezért állíthatom, hogy nagyon jó és összetett karaktereket alkottál.
A One Direction tagjai pedig olyan szeretnivalók, mint ahogy a rajongók szeretnék őket látni. Tetszik, hogy ennyire összetartó és közvetlen bandaként mutatod meg őket és – habár Harry többször van említve – úgy gondolom, hogy mégsem csak a göndör fürtösről szól a történet. A cselekedeteiket is élethűen írod le, ehhez pedig társul a vicces és szerethető egyéniségük. Gratulálok, nagyon jól megalkottad őket is!

Stílus: Annyira magával ragadó a történet, ez pedig nagyrészt az írásstílusodnak is köszönhető. Nagyon szépen bánsz a szavakkal, nagyon bő a szókincsed és kerülöd a szóismétléseket, ami a javadra is vált. Nem szúrsz bele olyan párbeszédet, ami felesleges és úgy érzem, hogy az olvasóval annyit osztasz meg, ami tényleg fontos, nem olyanokkal tűzdeled tele a fejezetet, hogy Harry hétfőn és kedden milyen pólóban mászkált és emellé milyen cipőt vett fel. Helyesírási hiba sem volt eddig a részekben, látszik, hogy ügyelsz minden apró hibalehetőségre.
A párbeszédek pörgősek, néha viccesek, olykor van, hogy ez ember úgy érzi, mintha ő mondaná ezeket és ő is ott lenne a helyszínen. A leírásaid is nagyon helyén vannak, különösen, amikor arról írsz, hogy a két lány hogyan is viszonyul arról, hogy most a másikat kell játszani és a témához kapcsolódó gondolatokat nagyon jól le tudod írni. Holly és Darcy helyébe tudjuk képzelni magunkat és bizony az érzéseiket is beleszövöd a történetbe. Bármennyire is bele kéne kötnöm az írásstílusodba, csak annyit tudnék mondani, hogy egy picit hosszabb fejezetnek jobban örülnék és ha még egy minimálisan több érzelmet raknál bele, de egyéb kivetnivalóm már tényleg nincsen. Úgyhogy csak így tovább, mert fantasztikusan írsz!

Cselekmény: Már a legelején tetszett, hogy nem húztad el az ikrek megcserélését, mert az semmivel nem vitte volna előre a történetet. Úgy éreztem, hogy minden pont jókor jött és a találkozás is életszerű volt, nem tűnt erőltetettnek. Darcy és Holly ismerkedése pedig igazán elnyeri a tetszésemet, nagyon megmosolyogtató volt, ahogy álltak ehhez a dologhoz és tetszett, hogy nemcsak „hopp és akkor cseréljünk is helyet”, hanem először megismerték egymást, s csak aztán bújtak a másik bőrébe. Ezek után pedig csak még jobban tetszettek az ötleteid, ahogy bemutattad a két lány napjait és remek volt, hogy le is írtad hozzá, hogy hogyan viszonyulnak egymás életéhez. Élvezetes volt, hiszen nemcsak vonaglottak a szereplők, hanem a cselekményt ők vitték előre és ez csakis az írói tehetségednek köszönhető. A fejezeteid egyébként is nagyon jók, de példának okáért az ötödikben nagyon-nagyon tetszett Harry jelenete Sophie-val. Olyan szívmelengető volt, ahogy leírtad, szerintem minden rajongó ott olvadozott a képernyő előtt! Szóval egy szó, mint száz: remek ötleteid vannak és nagyon jó ütemben halad a cselekmény, úgyhogy gratulálok.
Összegezve annyit szeretnék mondani, hogy az alapötlet remek már magában is, az írásstílusod pedig még ennél is jobb, úgyhogy csak további sok sikert tudok kívánni! Így tovább!

2012. december 25., kedd

.:: PART SIX ::. - Problémák

Hai, babes! :)
Hogy Karácsony első napján se maradjatok olvasnivaló nélkül, hoztam nektek a következő részt! 
És szeretném megköszönni, hogy - bár még csak 5 rész van fent -, de már 40 olvasóm van, körülbelül 60 komment és közel 3000 oldalmegtekintés. Nekem ez nagyon jó karácsonyi ajándék volt Tőletek, köszönöm! :) Remélem ez a jövőben is így marad!
Jó olvasást! :3


.:: HOLLY ::.

A nevem hallatán felkaptam a fejem és meglepve figyeltem, ahogy Taylor feltűnik az ajtóban, éppen szőke hajkoronájával bíbelődve és mosolyogva közeledik.
- Szia, sokat hallottam már rólad - ölelt meg, majd Harryhez lépett és egy puszit nyomott a szájára. A göndör viszont - akit látszólag ugyanolyan váratlanul érintett a szőke lány jelenléte, mint engem - az én reakciómat várta.
Úgy számoltam, körülbelül öt másodpercem van eldönteni, hogyan viselkedjek a lánnyal, mielőtt a hallgatásom kezdene kínossá válni.
- Remélem nem csak rosszat! - feleltem végül viszonozva a mosolyt.
Ezt látva Harryből előtört egy megkönnyebbült sóhaj, de vele ellentétben én nem éreztem azt a bizonyos felszabadult érzést, ugyanis biztos voltam benne, hogy Darcy nem fog egyetérteni a döntésemmel. Viszont nem lehettem ok nélkül goromba, hiszen még nem is ismerem a lányt és - magam sem értem miért -, de nem akartam, hogy Harry megharagudjon rám. Hogy azok a mélyzöld szemek dühösen pásztázzanak... Ébresztő, Holly!
Taylor.
Taylor és Harry.
Haylor.
Ezt pár szót ismételgettem magamban, miközben Harryék után beléptem a próbaterembe, ahol igen érdekes jelenetnek lehettem tanúja. Liam a terem távolabbi végében fülére szorított mobillal próbált telefonálni, amit erősen megnehezített a többi három fiú, legalábbis úgy tűnt, mintha pontosan ezen fáradoznának. Niall törökülésben, a falnak támasztott háttal ült egy szendvicset majszolva és éppen könnyesre nevette magát Louis-n, aki azzal szórakoztatta magát és a szőke srácot, hogy a lábánál fogva vonszolta körbe Zaynt a teremben,  a fekete hajú fiú pedig megadóan tűrte, hogy Lou kiélhesse gyerekes hajlamait.
A jelenet láttán halk nevetés szökött ki belőlem, ami természetesen rám vonta az összes srác figyelmét.
- Daszy - kiabált Niall teli szájjal, de addigra már Lou megfordult és Zayn is ülő helyzetbe tornázta magát, hogy láthasson.
- Sziasztok - integettem mosolyogva, mivel fogalmam sem volt, hogy Darcy hogyan reagálna ilyenkor. De Louis ezt is megoldotta helyettem.
- Nagy ölelést! - kurjantotta el magát és már a nyakamba is ugrott, majd kisvártatva még több kéz fonódott körém. Levegőt is alig kaptam a fiúk szorongató ölelésében, így két váll között kikukkantva megkíséreltem levegőhöz jutni és pont elkaptam Liam bocsánatkérő pillantását és magyarázatképp felemelt telefonját, ezzel jelezve, hogy miért nem tud üdvözölni. Amennyire tőlem tellett - többnyire csak a szememmel -, tudattam vele, hogy semmi gond, közben megpróbáltam kicsit eltolni magamtól a többi jómadarat, de ez sem ment könnyen.
- Ki fogta meg a fenekem? - óbégatott Louis szemrehányó hangon, közvetlenül a fülem mellett. - Ja, én voltam - tette hozzá és el tudtam képzelni az idétlen vigyort az arcán, amit a többiek röhögése kísért.
Végül nagy nehezen elengedtek és Liam is - aki addigra már befejezte a beszélgetést -, üdvözölt egy öleléssel.
- Taylor miért van itt? - biccentettem kíváncsian a páros felé, akik félrehúzódva beszélgettek.
- Mi sem tudjuk, egyszer csak beállított és azt mondta, addig nem megy el, amíg Harry vissza nem ér - közölte felhúzott orral Louis. Úgy látszik nem csak Darcynak ellenszenves a csaj...
- Mi ez a lazsálás? Tíz percre magatokra hagylak titeket és máris megy a henyélés! - dörgött végig az erőteljes hang a teremben.
- Bocs, Paul - mormolta Liam bűntudatosan és a többi fiú is megbánó arcot vágott, mire megperdültem és kikerekedett szemekkel figyeltem a közeledő férfit.
- Styles, tűnés vissza a mikrofon mögé! - legyintette tarkón Harryt, de a göndör vigyora elárulta, hogy egyáltalán nem neheztel a férfira. Illetve... az apámra.
- Darcy! - húzódott mosolyra a szája és a szigorú tekintete is megenyhült, amint észrevett. Gondolkodás nélkül felé indultam és szorosan magamhoz öleltem, még egy könnycsepp is végigfolyt az arcomon, de gyorsan letöröltem, mielőtt valaki észrevehette volna. - Rendben megérkeztél?
- Persze - motyogtam még mindig a pólójába temetve az arcom, aztán elengedtem és szemügyre vettem az arcát. Láttam már pár képen, de mindig csak a One Direction testőreként gondoltam rá, meg sem fordult a fejemben jobban megnézni, a fiúk mögött megbújó, morcos alakot, most viszont megfigyeltem arcának minden apró vonását. Az elvétett ráncait, markáns arcvonalát, a szigorú pillantást, ami legtöbbször mogorvának mutatta és az erre rácáfoló mosolyát a szája sarkában.

Élvezettel hallgattam a srácok dalait és néha felnevettem egy-két közbeszúrt poénjukon. Nem ilyennek gondoltam egy énekespróbát, de nem is önmaguk lettek volna, ha valamit normálisan tudnak végigcsinálni, egymás ugratása nélkül. Apa ki-be rohangált a terembe, hogy ellenőrizze őket, végül engem bízott meg, hogy ha túlságosan eldurvulna a hülyülésük, azonnal szóljak neki.
Szigorú arckifejezése azonban szerencsére lehűtötte a fiúkat, így nem kellett bemártanom őket - amiben őszintén kételkedtem, hogy egyáltalán meg tudtam volna tenni.
- Darcy - szólított meg Taylor, először azóta, hogy megérkeztünk Harryvel. - Nincs kedved meginni valamit, amíg a fiúk befejezik a próbát? Néha már kicsit sok belőlük - mosolyogta elnézően a srácok felé pillantva, ahol Harry éppen egy gitárral imitált hegedülést.
Egyáltalán nem értettem egyet a kijelentésével, én személy szerint akármeddig elhallgattam volna a beszólásokkal teletűzdelt éneklésüket, de rábólintottam Taylor ötletére és miután tájékoztattuk a srácokat is, elindultunk az Aréna sétálóutcája felé. Taylort jó páran felismerték és többször is meg kellett állnunk egy kép erejéig, de végül beültünk egy kis kávézóba és rendeltünk egy-egy cappuccinót.
- Te régóta ismered Harryt? - kortyolt bele a forró italba, beszélgetést kezdeményezve.
- Majdnem három éve... szóval igen, mondhatjuk, hogy elég régóta - válaszoltam és úgy tettem, mint aki elgondolkozik.
- És igaz, amit az újságok írnak? Tényleg több volt köztetek, mint barátság? - érdeklődött, mintha csak az időjárást tudakolná.
- Nem. Harry csak a barátom, ugyanúgy, ahogyan a többi négy fiú, talán egy kicsit közelebb áll hozzám, ennyi az egész - feleltem magabiztosan.
- Remélem is. Mert nem szeretném, ha belepiszkítanál a kapcsolatunkba - jelentette ki szemrebbenés nélkül. - Annak nem lenne jó vége.
- Ezt meg hogy érted? - meredtem rá döbbenten, ujjaim görcsösen fonódtak a poharam köré.
- Csak tartsd távol magad Harrytől és nem lesz baj - mosolygott rám negédesen, majd füléhez emelte a mobilját. - Szia, édes. Végeztetek? Rendben, akkor megyünk - búgta a telefonba, majd visszatette a táskájába a készüléket. - Tehát, kedves Darcy, bízom benne, hogy érthetően fogalmaztam. Ugye, nem fog tudni senki a mi kis egyezségünkről? - suttogta a fülembe közelebb hajolva és mosolyt varázsolt az arcára, mintha csak barátian meg akarna ölelni.
- Nem - köszörültem meg a torkom és a kihűlt kávémat szorongatva indultam Taylor után. Úgy tűnik, Darcynak volt igaza...


.:: DARCY ::.

- Mára végeztünk - csapta le anya az utolsó elmosott poharat és az ajtóhoz sétálva átfordította az Open feliratot. - Hazamehetsz, én még beugrom a közértbe - nyomott egy puszit az arcomra és az kijárat felé hessegetett.
Kiléptem az étteremből és emlékezetből elindultam az egyik irányba, de pár lépés után megtorpantam, ugyanis az idevezető úton nem emlékeztem telefonfülkére. Nem, határozottan nem volt semmiféle fülke!
- Csak nem eltévedtél?
- Jézusom, mit keresel még mindig itt? Nincs jobb dolgod, mint engem boldogítani? - morogtam és szembefordultam a fiúval, aki  ráérősen álldogált a falnak támaszkodva.
- Most miért vagy ilyen, Holly? - biggyesztette le a száját és úgy nyafogott, mint egy öt éves.
- Honnan tudod a nevem? - támadtam le egyre ingerültebben, mire válasz helyett csak a blúzomon lévő névtáblára bökött. - Oh... és mit akarsz? - kérdeztem, most már kevésbé ellenségesen, közben leszedtem a kártyát és belesüllyesztettem a táskámba.
- Először is, a nevem Tyler - nyújtotta a kezét, de mikor nem viszonoztam, vigyorogva visszaejtette maga mellé. - És arra gondoltam, hogy nincs-e kedved eljönni velem...
- Nincs - vágtam rá gondolkodás nélkül és továbbsétáltam. Aztán megfordultam és Tyler gúnyos vigyorával kísérve a másik irányba indultam.

~***~

- Miss Rosett, ráér egy pillanatra? - állított meg Mrs. Rossberg, a dráma tanárom szigorú hangja, épp mikor a kijárat felé indultam.
- Persze - válaszoltam kedvetlenül, elköszöntem a körülöttem csacsogó osztálytársaimtól és követtem be az irodájába.
- Nos, mint tudja az újévi bálról szeretnék beszélni - Megkerülte az íróasztalát, leült és intett, hogy én is tegyek így.
Sejtettem miről akar beszélni. Holly említette, hogy ő az egyik fő szervezője a újévi bálnak. A bál pedig két hét múlva lesz, de a díszletért felelős csoport szörnyen le van maradva. Sűrű napom volt, nehéz volt mindenkihez úgy viszonyulni, ahogy Holly tenné, nem akartam végig hallgatni még a tanárnő szidását is a lemaradással kapcsolatban. Viszont a tekintetéből úgy tűnt, pontosan ez következik.
- Holly, tudja jól, hogy mindössze két hét van a bálig és a díszlettel botrányosan rosszul állunk! - sopánkodott a tanárnő. - Maga nagyon tehetséges diákom és ez egy fontos lehetőség, de ha elhanyagolja a bál szervezésével járó munkát, kénytelen leszek mást megbízni a feladattal - pillantott rám gondterhelten.
- Időben készen leszünk! - bizonygattam és próbáltam elég meggyőző lenni.
- Azt én is nagyon remélem. Viszont van egy másik gond - tolta feljebb a szemüvegét és a keret felett pillantott rám. -Élőzene is kellene, legalább két együttes vagy énekes, hogy tudják váltani egymást - tette hozzá, amivel újabb feladatot zúdított a nyakamba.
- Nathan és a bandája már elvállalta - közöltem, mire Miss. Rossberg csak bólintott. - Akkor... akkor még keresek valakit - sóhajtottam fel, majd elköszöntem és hazafelé vettem az irányt.
Egész úton az járt a fejemben, hogy honnan fogok még egy fellépőt szerezni, aki elvállalná a bált és a végére annyira felidegesítettem magam az izgulásommal, hogy a fejem is megfájdult. Eldöntöttem, hogy amint hazaérek, készítek egy forró teát és egy kád forró vízben relaxálok majd, ahogy otthon is tenném. De miért is történne valami úgy, ahogy eltervezem?
Kivágtam a lépcsőház ajtaját és a lifthez igyekeztem, majd mérgesen vettem tudomásul, hogy az ősrégi szerkezet megint elromlott, így caplathattam a lépcsőn. Mikor befordultam a folyosóra, már éreztem, hogy valami nincs rendben és a sejtésem be is igazolódott, mikor megláttam a fehér cetlit az ajtónkra ragasztva. Értetlenül nyitottam szét a kis lapot és miután elolvastam, egy sikkantás kíséretében a szám elé kaptam a kezem és hitetlenkedve bámultam a kusza, fekete betűket.
" Ha nem akarod, hogy Tyler barátodnak valami baja essen, gyere öt órára a lakásotokhoz legközelebbi parkba."

2012. december 24., hétfő

.:: Christmas night ::. - Boldog Karácsonyt, Holly!

Sziasztok! :)
Nos, ezzel a kis szösszenettel szeretnék Nagyon Boldog és Békés Karácsonyi ünnepeket kívánni minden olvasómnak! Köszönöm, hogy vagytok!
Ui.: Lehetséges, hogy ez a rész is benne lesz majd egyszer a blogban, de nem garantált!
Kellemes ünnepeket! :)

 


- Az év 365 napjából bármelyiket választhatták volna! Miért pont Szentestére kell időzíteni a koncertet? - szorítottam össze a szám és  borúsan hallgattam Harry magyarázatát.
- Mi is ezt kérdeztük, de a szervezők hajthatatlanok. Szerintük egy karácsonyi koncert óriási bevételt hozhat és még tovább növeli a hírnevünket. Amikor Zayn meghallotta olyan ideges lett, hogy majdnem nekiesett a főnöknek. Gondolhatod, hogy mennyivel szívesebben lennék veled, mint hogy a színpadon töltsem az estét - mormolta kedvetlenül, mire egy sóhaj szakadt ki belőlem. - Sajnálom, kicsim. Lea ott van valahol?
- Persze, éppen a díszeket pakolja - mosolyodtam el a gondolatra és a nappaliba sétáltam, ahol a kicsi a kanapén nézegette a színes gömböket. - Apa az - suttogtam a fülébe, majd átadtam neki a telefont. Pár pillanatig még figyeltem, ahogy gyermeki örömmel, pici kezében szorongatja a telefont és ecsetelni kezdi Harrynek, milyen kincseket talált a díszek között, majd a konyhába sétáltam, hogy ellenőrizzem a sülő mézeskalácsokat.
A konyhapultnak támaszkodva kibámultam a kavargó hóesésbe és haraggal gondoltam a koncertszervezőkre, hogy újra sikerült tönkretenniük a családi ünnepünket. Pedig már mindent elterveztem! Meghívtam anyát és apát vacsorára, miközben karácsonyi dalok szólnak a rádióból Leahvel feldíszítettük volna a fát és a lakást, mire Harry hazaér és még a sütésre is rávettem magam, ami igazán nagy szó. Attól eltekintve, hogy anyának világ életében étterme volt, én a lehető legkevesebb időt töltöttem a konyhában, így nem ragadt rám sok minden a sütés-főzéssel kapcsolatban.
- Anya - pördült ki Leah a konyhába, mire mosolyogva lehajoltam hozzá - már amennyire a hasam engedte - és karomba véve besétáltam vele a nappaliba. - Na, mesélj, Napsugár - leheltem egy puszit az arcára és letettem a kanapéra.
- Apa azt mondta, ma nem tud jönni, de holnap vagy holnapután hazaér - közölte szomorú arccal és az ölembe mászva hozzám bújt.
- Tudom, kincsem. De ne félj, jól meg leszünk mi. És nagymama meg nagypapi is nemsoká megérkezik. Nem akarjuk őket ilyen rosszkedvűen várni, ugye? - öleltem magamhoz és csikizni kezdtem, mire csilingelő hangon felkacagott, ami nekem is őszinte, boldog mosolyt csalt az arcomra.
Leah egy hat éves felhőtlen boldogságával aggatta a díszeket a fenyő ágaira, őt még nem viselte meg annyira, hogy Harry nem lehet velünk a szeretet ünnepén, persze neki is hiányzott.
Engem viszont már annál inkább. Miközben a süteményeket díszítettem a fehér habbal, akaratlanul is elejtettem pár könnycseppet, de gondosan ügyelve arra, hogy Lea meg ne lássa, a szomorúságommal csak elrontanám a boldogságát. Már majdnem kész voltam, csak pár süti volt még hátra, mikor megszólalt a csengő dallamos hangja.
- Kinyitom! - kiáltott fel Lea magas hangon és már hallottam is a trappoló lábak zaját, majd ajtónyitást, végül Leah vidám kacagását és izgatott pusmogást. A kislány öröme nekem is mosolyt csalt az arcomra és miután megtöröltem a kezem, én is beléptem a nappaliba, hogy üdvözöljem a szüleimet.
Arra számítottam, hogy apa mackós ölelésében találom a lányomat, amint pajkosan sugdolóznak, ahogyan mindig is tették, ha valamit terveltek. Ehelyett azonban egy férfi emelte éppen a nyakába Leaht, hogy az felrakhassa a csillagcsúcsot a fenyő tetejére és az hivatalosan is elnyerhesse a karácsonyfa nevet. Bár háttal álltak nekem, mégis rögtön felismertem a vastag kabátba és sapkába burkolózó alakot, de megvártam, hogy megforduljon és a zöld tekintet bebizonyította: nem tévedtem. Hatalmas vigyorral az arcán lerakta Leaht és kitárta a karját, én pedig rohamléptekben indultam meg felé és a karjába vetettem magam.
- Hogy kerülsz ide? - suttogtam a kabátjába szorosan magamhoz ölelve, még az sem érdekelt, hogy nyakig havas.
- Már a színpadon álltam, mikor rájöttem, hogy nekem most nem ott kellene lennem és ezzel a srácok is így voltak, ezért elnézést kértünk a rajongóktól és eljöttünk. Szerencsére megértették, így nem lesz gond. Mindig is mondtam, hogy nekünk vannak a legszuperebb rajongóink - rázta a fejét mosolyogva, mint aki maga sem hiszi el. - De azt hittem, te is tudod, hogy sosem hagynám ki a Karácsonyt a családommal - mormolta zöld szemét az enyémbe fúrva, amitől melegség járta át az egész testem. - Na, és hogy van a kis fickó? - simította a kezét a pulóveremre.
- Olyan mozgékony, mint te - nevettem fel még mindig boldog hitetlenkedéssel és egy pillanatra sem engedtem el, attól tartva, hogy ez csak egy álom és amint kiengedem a kezemből, szertefoszlik.
- Az apjára hasonlít - húzta ki magát büszkén és lehajolva egy puszit lehelt a hasamra, majd felegyenesedett és a zöld tekintet ismét az enyémbe fúródott. - Boldog Karácsonyt, Holly!

2012. december 18., kedd

.:: PART FIVE ::. - Első napok egy új életben

Hai, babes! :)
Hű, nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan sikerül megírni, de készen lett a következő rész is!
Tehát: NAGYON SZÉPEN KÖSZÖNÖM a kommenteket minden eddigi részhez és az ezutániakhoz. Mindössze azért nem írok vissza, hogy számon tudjam tartani, mennyiszer írtatok már nekem. De borzasztóan örülök minden egyes megjegyzésnek! :)

És ha valami kérdésetek van  bármivel kapcsolatban - akkor a chatbe írjatok, ott mindenre válaszolok!
Ps.: Köszönöm az eddigi 4 díjat, hamarosan kitalálom kinek adjam tovább! :)
 Most pedig nincs más hátra, mint előre: Jó olvasást!


 .:: HOLLY ::.


Becsukta a kocsiajtót és az autónak támaszkodva, homlok ráncolva nézett rám. A bejáratot nyitva hagyva berohantam a házba, felkaptam a dzsekimet és a kulcsot, majd visszasprinteltem és lihegve lefékeztem Harry mellett, aki még mindig szemöldökét húzogatva méregetett.
- Na, mi az, meggondoltad magad? Mégis velem jössz, hogy élvezhesd a társaságom? - vigyorogta fölényesen, amit csak egy bólintással reagáltam le.
- Mondták már, hogy végtelenül szerény vagy? - mosolyogtam gúnyosan, mikor sikerült levegőhöz jutnom.
- Igen, többek között ezt is megkaptam - húzta ki magát elbizakodva, én pedig mindössze egy lemondó mosollyal feleltem.
Előzékenyen kinyitotta az anyósülés felőli ajtót, majd miután beültem az ülésre, becsukta mögöttem és megkerülve a kocsit, ő is mellém huppant. Az úton viszonylag csendben nézelődtem a bepárásodott kocsiablakon keresztül, csak néha-néha nevettem fel Harry - többnyire - perverz poénjain, válaszoltam az elvétve feltett kérdéseire vagy én kérdeztem. Az előrelátó kutatásomnak hála, nagyjából be tudtam lőni, hogy London melyik pontjában vagyunk, ezért szinte azonnal beugrott a hatalmas épület neve, amihez közeledve Harry lassítani kezdett. Na, meg persze a sikítozó rajongóhad is segített meghatározni az úti célt.
Miközben a göndör félhangosan sopánkodott azon, hogyan is tudták meg a rajongók a banda tartózkodási helyét, én megpróbáltam visszaemlékezni, mit is olvastam az O2 Arénáról.
London talán egyik legnagyobb - ha nem a legnagyobb - embertömeget befogadni képes szórakozóközpontja, egy belső sétálóutcával, az Entertainment Avenue-val, több száz üzlettel, étteremmel, edzőteremmel, próbatermekkel, stúdiókkal és egy több ezer férőhelyes arénával. Ámuldozva csodáltam a hatalmas épületet, ami észveszejtő méreteivel monumentális helyet foglalt el.
- Cece, figyelsz te rám? - lengette meg Harry kezét az arcom előtt, de vigyora elárulta, hogy egyáltalán nem haragszik, amiért elkalandoztak a gondolataim.
- Persze - ráztam meg a fejem és szempilla rebegtetve elmosolyodtam. - Mit is mondtál?
- Darcy! - kiáltott fel elborzadva. - Most mélyen csalódtam benned! - kapott a szívéhez tetetett csalódottsággal, de meg-megremegő szája sarka elárulta, hogy megint csak tréfál. - Takard el az arcod, ha nem akarsz holnap az újságok címlapján virítani! - javasolta és ő is a fejére dobta a pulóvere kapucniját. - Bár erősen kétlem, hogy visszautasítanál egy címlapot Harry Stylesszal - tette hozzá a szokásos formáját hozva,  majd minden további nélkül kilökte a kocsiajtót, megvárta, hogy kiszálljak és csuklómat szorítva megindult előre a tömegben. A lányok sikítása felerősödött, ahogy meglátták kedvencüket és Harry nevét ordibálva próbáltak közelebb férkőzni hozzánk, de szerencsére a biztonsági őrök jól végezték a dolgukat. Már majdnem az ajtónál jártunk, mikor egy vékony hangocska, amely ugyan alig hallhatóan jutott el a fülünkig, ösztönösen megállásra késztetett mindkettőnket.
- Légyszi, Harry! - kiabált a göndör után a szőke csöppség könnyes szemekkel, mire a fiú megtorpant, majd minden gondolkodás nélkül átverekedve magát a testőrökön, visszalépett a kislányhoz és leguggolt elé. Én meg szorosan mögötte. Még a tömeg is elcsendesedett és izgatottan várták, lesték,  mi késztette megállásra Harryt.
- Mi a neved, kis angyal? - mosolyogta és mélyzöld szemeit a kislány kipirult arcára szegezte.
- Sophie - hüppögte meglepetten a csöppség és kissé elnyílt szájjal, csodálkozva figyelte Harryt, amíg az aláírta az elé tartott lapot, majd felkapta Sophie-t és egy cuppanós puszit nyomott az arcára, amit a kislány édesanyja meg is örökített egy kép erejéig.
- Köszönjük - hálálkodott az asszony, átvéve az immár mosolygós kislányt a göndörtől, de Harry csak mosolyogva megrázta a fejét, aztán egy utolsót intve a rajongóknak, újra csatlakozott hozzám.
Ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, megtorpantam és csak bámultam Harryre, aki tett még néhány lépést, mielőtt észrevette, hogy lemaradtam mellőle.
- Jól vagy? - fordult vissza és két lépéssel megszüntette a köztünk lévő távolságot.
- Hát, ez... nagyon... - homlok ráncolva kerestem a megfelelő szavakat.
- Igen? - vigyorgott rám.
- Ez nagyon... aranyos volt - fejeztem be végül sután, de úgy éreztem ez a szó túlságosan nevetséges, hogy kifejezzem, amit valójában érzek.
- Darcy - hallatta a megszokott rekedtes nevetését. - Úgy csinálsz, mintha nem ismernél már három éve és nem tudnád, hogy mindig ilyen aranyos, édes, sármos, szexi... - villantotta rám pajkosan zöld szemeit, de nevetve a szájára tapasztottam a tenyerem, mielőtt folytathatta volna.
- Hé! Csak fogd be és ne rontsd el a pillanatot, jó? - kértem, mire éreztem, hogy mosolyra húzódik a szája és beleegyezően bólintott, ezért leeresztettem a kezem és folytattuk a sétát a próbaterem felé.
- Ők a rajongóink, nélkülük sehol sem lennénk, így ez a legkevesebb - tette még hozzá vállat rántva, mire csak bólogatással jeleztem, hogy értem.
Az már az első pillanatban szemet szúrt, hogy bár néha kicsit elszállnak maguktól - ami végül is elfogadható, ha azt nézzük, hogy mennyi hihetetlen dolog történt és történik velük, mennyien szeretik őket hatalmas rajongással és több ezer lány bármit megtenne már csak egy ölelésért is - ők még így is ugyanazok maradtak és mindig megpróbálják önmagukat adni, néha több, néha kevesebb sikerrel.
- Tudod, megváltoztál - sandított rám pár perc elteltével, ezzel félbeszakítva a gondolatmenetemet. - Most olyan más vagy.
- Más? - kérdeztem vissza ijedten. Ilyen könnyen elárultam volna magam?
- Úgy értem, jó értelemben más - emelte fel a kezét védekezőn, mikor azt hitte valami sértőt mondott. - Olyan laza és nem az a karót nyelt. De ez a Darcy sokkal jobban tetszik - folytatta eltűnődve, közben felém intézett egy vigyort.
- Az emberek változnak - tártam szét a karom mosolyogva.
- De az emlékek megmaradnak - vágta rá fontoskodó fejet vágva, de képtelen voltam komolyan venni, már csak azért is, mivel Harryről volt szó.
- Mióta lettél ilyen bölcs? - kuncogtam fel, mire átkarolta a vállam és rosszalló fejcsóválás közepette magyarázni kezdett volna, de a folyosó végi ajtócsapódás megzavarta.
- Darcy, te itt?


.:: DARCY ::.


- Kisasszony, lennél szíves felkelni és befáradni velem az étterembe? - nyitott be anya a szobába ingerülten, miután már harmadjára kiabálta a nevem, de még erre a felszólításra sem reagáltam, csak nyűgösen morgolódva az arcomba nyomtam a párnát.
- Anya, kérlek! - motyogtam, hangom tompán szűrődött át az alvóalkalmatosságon, majd oldalra fordítottam a fejem és az éjjeliszekrényen álló ébresztőórára pillantva megállapítottam az időt, amitől csak még morcosabban nyögtem fel. - Reggel hat óra van és szombat!
- Örülök, hogy sikerült megállapítanod az időt! És most, ha nem nagy fáradtság, kapd össze magad és gyere be az étterembe! Ma zsúfolt napunk lesz, minden segítő kéz jól jön - tájékoztatott, majd kijelentette, hogy öt percet kapok és behúzta maga után az ajtót.
Amint becsukódott a nyílászáró, ledobtam a párnát és felnyögtem, de halk elégedetlenkedésem közben összeszedtem magam és a fürdőbe vánszorogtam, ugyanis nem akartam megvárni, hogy anya visszaérjen a kilátásba helyezett jéghideg pohár vízzel, ha netán nem tudnék egyedül felkelni.
 Bár még csak a második napot töltöm Los Angeles-ben, de már szembesülnöm kellett vele, hogy Holly élete bizony nem is kicsiben tér el az enyémről. A tágas és hatalmas házunk után szokatlan volt a kis lakás, ami egy társasház negyedik emeletén kapott helyet. Nem beszélve arról, hogy odahaza Londonban sosem kellett kilencnél hamarabb felkelnem, kivéve, ha apának kellett besegíteni valamit a fiúk körül. Idáig az egyetlen jó dolog, hogy anya egyáltalán nem olyan, amilyennek elképzeltem. Sokkal jobb. Fogmosás és öltözködés közben visszagondoltam arra, mikor alig néhány órája először megláttam.

Nevetséges vagyok. Itt állok a hotel előtt, egy karnyújtásnyira attól, hogy végre láthassam anyát és lefagyok, képtelen vagyok megmozdulni. 'Gyerünk Darcy, menni fog!' - biztattam magam és erőt véve a lábam remegésén, beléptem. A lift felvitt a harmadikra, ahol a szobánk kapott helyet. Egyre bizonytalanabbul lépkedtem a folyosón, szememmel a szobaajtókat pásztázva, míg végül megtaláltam a keresett számot. Gyorsan megtöröltem a tenyerem a nadrágomba és reszkető kézzel benyitottam a szobába.
- Kicsim, végre, hogy megjöttél! Már kezdtem izgulni, még nem is pakoltunk... várj, nem másik ruha volt... - csapongott össze-vissza a gondolatai között, de belefojtottam a szót egy szoros öleléssel.
Végre! Még mindig hihetetlen volt, hogy itt áll előttem az anyukám, akit egész eddigi életemben egy távoli, homályos személynek hittem, de most végre megölelhetem, megérinthetem.
- Holly! Valami baj van? - tolt el magától aggodalmas tekintettel, szőke haját hátradobva a válla felett. - Történt valami?
- Nem, semmi - ráztam meg a fejem, könnyeimet nyelve. - Hiányoztál, anya - öleltem újra magamhoz és beszívtam fahéjra és áfonyára emlékeztető illatát, hogy erre a percre örökre emlékezhessek, minden apró mozzanatával együtt.
- Hiszen csak pár órája mentél el! - nevetett fel csilingelő hangon és nyomott egy puszit a fejem búbjára. - Na, gyerünk, gyerünk, pakoljunk! A gép nem vár meg - csapta össze a kezét sürgetően és mosolyogva terelt be a szobába.

 - Holly, vedd fel a rendelést, kérlek! - kiabált ki anya a konyhából automatikusan, mikor meghallotta az ajtócsengő csilingelését. Az utóbbi két órában mást se csináltam, mint egyik asztaltól a másikig szaladgáltam, kivittem a rendelést, rendeztem a számlát vagy letakarítottam az asztalokat, mivel Macy nem ért rá ma, így anyával ketten tartottuk a frontot.
Anya kérését teljesítve, egy jegyzettömbbel és tollal felszerelkezve az asztalhoz sétáltam, ahová éppen akkor telepedett le a négy főből álló társaság. Első ránézésre nem olyannak néztem őket, akik egy tea és rántotta mellett kellemesen elbeszélgetnek és megcsinálják a házi feladatukat. Sokkal inkább a lázadó szó lett volna rájuk illő. A társaság egyetlen lánytagja erős sminket és még számomra is túlzottan rövid ruhát viselt, de ez úgy tűnik őt egyáltalán nem zavarta. Hangosan röhögve, a székek éles csikorgásától kísérve ülték körbe az asztalt.
- Sziasztok, mit kértek? - mosolyogtam rájuk szélesen, bár legszívesebben sikítva rohantam volna a közelükből. Nem nyerték el a szimpátiám, egy kicsit sem.
- Nézzük csak... egy dupla sajtos hamburgert és téged - kacsintott rám az egyik srác, mire a többiek újra röhögésben törtek ki.
- Nem készítünk hamburgert - vágtam rá, elengedve a fülem mellett rám vonatkozó megjegyzését.
- Na ne szívass, most komolyan nincs hamburger? Miféle ócska kajálda ez, ahol még egy rohadt hamburgert sem lehet kapni? - dühöngött és belerúgott az asztalba.
- Axel, nyugi! - nevetett fel a lány, mintha a srác nem éppen az étterem berendezését akarná összetörni.
- A francokat nyugi, Del! Húzzunk innen a bánatba!
- Ez az első értelmes mondat, ami életedben kijött a szádon - motyogtam az orrom alatt, de nem elég halkan.
- Mit mondtál, kis anyám? - emelkedett fel és ingerülten felém lépett, de a mellette ülő, mogyoróbarna hajú srác elkapta a karját, mielőtt hozzám érhetett volna.
- Haver, hagyd - tette kezét nyugtatólag a fekete hajú vállára, mire az indulatosan kirántotta magát a szorításából, majd sötét pillantást vetve rám, kirontott az ajtón és nagy csattanással bevágta maga után. A harmadik srác és a lány rögtön követték feldühödött barátjukat, de a barna hajú srác mellém lépett.
- Jól vagy? - nézett le rám, mire távolabb húzódtam tőle. Nem lopták be magukat a szívembe...
- Miért ne lennék jól? - kérdeztem vissza hűvösen. - Menj, a haverod már biztos alig várja, hogy szétverjetek egy másik éttermet - böktem az ajtó felé, majd megfordultam és faképnél hagyva a srácot a pulthoz siettem, ahol három kávé várta, hogy kivigyem őket a gazdájuknak. Felvettem a tálcát és az italokat egyensúlyozva fordultam meg, de nem számítottam rá, hogy valaki szorosan mögöttem áll.
 Már csak azt éreztem, hogy a tálcán lévő összes pohár veszélyesen oldalra billen és tartalmuk végigcsorog a kezemen. De nem csak én jártam rosszul, az ütközés másik áldozata sem úszta meg szárazon, a szó legszorosabb értelmében.
- Jaj, ne haragudj, nem szándékos volt! Én csak nem láttalak... kiszedem - habogtam össze-vissza és egy szalvétát ragadva dörzsölni kezdtem a kávé okozta foltot a srác nadrágjáról, majd miután a kezdeti kétségbeesésem elmúlt és tudatosult bennem, hogy eléggé betolakodtam a fiú magánszférájába, kipirult arccal hátralépve felegyenesedtem és tekintetem végig futtattam rajta, egészen az arcáig.
- Még mindig itt vagy? - szaladt ki a számon és most már a dühtől vörösödve, ellenszenvesen méregettem a srácot, a bűntudatom teljesen eltűnt az előbbi incidens miatt. - Sejtettem, hogy még megpróbálod ennél is jobban elrontani a napomat - fújtattam és ingerülten arrébb sepertem az arcomba lógó sötét tincseimet.
- Én a te napodat? Hé, kis csaj, ha nem vetted volna észre, nem te vagy nyakig kávés! - mutatott figyelmeztetően a nadrágján sötétlő foltra.
- Csak a nadrágod - javítottam ki vállat vonva. - Nyugodtan küld el a tisztítási számlát vagy valami, de ha most nem haragszol... szívesen beszélgetnék még, tényleg, de valakinek dolgoznia is kell - tettem hozzá közömbös arccal és képzeletben vállon veregettem magam a higgadtságomért.
- Egy randival jóvá teheted - vigyorogta szemtelenül, majd lazán rátámaszkodott a pultra és rátenyerelt a törlőruhára, éppen mikor el akartam húzni.
- Akkor sem randiznék veled, ha fizetnének - mosolyodtam el gúnyosan és kirántottam a keze alól a rongyot, majd minden fegyelmezettségem félretéve, felkaptam a tálcát és faképnél hagytam.
Ekkora taplót!

2012. december 15., szombat

.:: PART FOUR ::. - Isten hozott újra Angliában!

Hai, Babes!
Hát, hoztam a részt, sok hozzáfűznivalóm nincs, még kivételesen tetszik is, remélem nektek is fog! Legfőképp a Ti véleményeteket várom, tehát kommenteljetek, kommenteljetek, kommenteljetek! :D

Jó olvasást! :)

.:: HOLLY ::.

- Anya utál későn kelni, ezért már kora reggel az étteremben van. Suli után, délutánonként néha én is bemegyek, de van, amikor ő kér meg, hogy segítsek, ha sok a vendég és Macyvel ketten nem bírják a melót - daráltam Darcynak mindent, ami csak eszembe jutott. - Ja, és nem hordok sapkát. Utálom - tettem hozzá gyorsan, mikor szemem megakadt a lila svájci sapkáján.
- Várjunk csak! Azt nem mondtad, hogy iskolába jársz! - jegyezte meg Darcy kicsit hangosabban a kelleténél, mire a szomszédos asztaloknál ülők közül néhányan megrovó pillantásokkal illettek minket.
- Azt hittem ez egyértelmű. Miért, te nem? - ráncoltam a homlokom értetlenkedve.
- Miután apa a fiúk menedzsere lett, magántanárt fogadott, ezért már befejeztem a tanulást - magyarázta lehalkítva a hangerejét.
- Akkor te már tudod az anyagot, nekem meg nem kell iskolába járnom. Szuper! - vigyorogtam Darcyra, de neki csak egy grimaszra futotta.
- Vissza az iskolapadba. Csodás - mormolta elégedetlenkedve, majd egy sóhajtás után felkuncogott. - Legalább vannak helyes pasik?
- De még mennyi! - biztosítottam nevetve, majd kikerekedett a szemem. - A fiúk! A bandáról nem mondtál semmit! - szaladt ki a számon, ahogy eszembe jutott, hogy a srácokról egyáltalán nem esett szó.
Vészesen fogyott az időnk, már csak pár óra maradt az indulásig, ezért próbáltunk minden apró dolgot egymás szájába rágni. Bár külsőleg szinte hajszálra egyformák voltunk, a személyiségünk eltért néhány dologban, ami - ha nem tudunk meg a lehető legtöbbet a másikról -, akár le is buktathat minket.
-Hát, gondolom az alapvető dolgokat tudod, nem? - nézett rám kérdőn, mire bólintottam. - Nagyon közvetlenek, ezért ne lepődj meg, ha mikor megérkezel, mind egyszerre rohamoznak meg - vigyorgott rám, majd folytatta. - Zayn kicsit visszahúzódó, de van, hogy rájön az őrültség és akkor nehéz leállítani. Niall borzasztóan kajamániás és kissé szétszórt, de szerintem vele és Liammel lehet a legjobban nyugodtan elbeszélgetni. Louis az az állandóan pörgős fajta, Harry meg Harry. Szeret zavarba hozni másokat és elég gyakran csinálja is, de ennek ellenére nagy szíve van és mindent elmondhatok neki. Nem szokásunk összeveszni, a tegnapi kivételes alkalom, de olyankor kell egy kis idő, hogy lenyugodjunk és valamelyikőnk bocsánatot kérjen, mivel mindketten elég makacsak vagyunk - nevetett fel végül vállat rántva.
Még körül-belül egy óráig soroltuk a családtagok, barátok és a saját szokásainkat, de végül muszáj volt elindulnunk, ha nem akartuk lekésni a gépünket. A sarkon állva bámultunk egymást és egyikünknek sem volt bátorsága elindulni.
- Hát, akkor... sok szerencsét - törtem meg végül a csendet, majd odaléptem hozzá és erősen magamhoz szorítottam.
- Neked is. Ha odaérünk hívlak vagy üzenek - búcsúzott.
Elengedtük egymást, aztán egy utolsó halvány mosoly után elindultam a hotel felé - ezúttal nem az Acte V-be, hanem ahol Darcy és apa szálltak meg.

Nem volt nehéz megtalálni a hotelt, az ötcsillagos szálloda messziről kitűnt a többi épület közül. Beléptem az üvegajtón és a lift felé indultam, hogy megkeressem a szobánkat, de a recepciós hangja megállított. - Kisasszony!
- Igen? - kérdeztem remegő hangon, majd megfordultam és visszasétáltam a recepciós pulthoz.
- Az édesapja kért meg rá, hogy ezeket adjam oda - nyújtott felém a férfi egy borítékot és a szobánk kulcsát.
- Oh... köszönöm - fújtam ki a levegőt, majd miután megtöröltem izzadt tenyerem, átvettem a felém nyújtott tárgyakat és beszálltam a liftbe.
Miután beléptem a szobába és becsuktam magam mögött az ajtót, az első dolgom volt, hogy körülnézzek a szobákban, de apát sehol sem találtam, ami furcsa volt, tekintve, hogy másfél órán belül indul a gépünk. Leültem a nappali kanapéjára és kibontottam a borítékot, amit a recepciós nyomott a kezembe.

Drága, Darcy!
Fontos hívást kaptam, ezért muszáj volt hazarepülnöm a korábbi géppel. Remélem nem haragszol meg, hogy nem szóltam, de hiába hívtalak, nem vetted fel a telefont. A repülőjegyed nálad van, hagytam pénzt taxira és valaki kimegy eléd a reptérre. 
Ölel, Apa
 
Csalódással vegyes megkönnyebbüléssel hajtottam össze a kis papírlapot. Egyrészt nagyon akartam már látni apát, de egy kis részem tartott a találkozástól. Össze voltam zavarodva és az sem tett jót, hogy fogalmam sem volt Darcy hogyan boldogul anyával. Össze akartam szedni a holmijait, amik mostantól az enyémek, hogy legalább valamivel lefoglalhassam magam, de még ezzel is megelőzött. A ruhák és minden egyéb dolga már szépen összehajtva sorakoztak a bőröndben, így nem maradt más dolgom, mint várni. A percek csigalassúsággal teltek, egy örökkévalóságnak tűnt, de végül hívtam egy taxit és a csomaghordó segítségével lecipeltem a bőröndömet a hallba. Mikor megérkezett a taxi, a szálloda vezetője a járműig kísért és miután bepakoltam a csomagtartóba, előzékenyen kinyitotta a kocsiajtót.
- Viszlát, Miss Higgins! Kellemes utat! - búcsúzott, majd ezzel a szavakkal becsukta az ajtót és elindultunk a reptérre.

~***~

Úgy éreztem túl gyorsan eltelt a félórás repülőút és mikor leszálltam a gépről a csomagjaimat húzva magam után, szorongva néztem körül és kétségbeesetten jöttem rá, hogy ha ki is jött elém valaki, nem fogom felismerni!
Már csak abban reménykedhettem, hogy az illető észre fog venni az egyre nagyobb tömegben, de mikor percek múlva sem szólított meg senki, kezdtem pánikba esni és tanácstalanul körbefordultam a tengelyem körül. Talán csak ennek - és a szerencsének - köszönhetően sikerült kiszúrnom a kartontáblát, amin szálkás betűkkel, mindössze két rövid mondat állt: Sajnálom, hogy bunkó voltam! Bocsáss meg, Darcy!
Egy sóhajtással nyugtáztam, hogy Harry az, aki kijött értem. Bőröndöm magam után vonszolva elindultam felé, miközben kivált a tömegből és ő is ugyanígy tett.
- Isten hozott újra Angliában! - üdvözölt körülményesen, de vigyora majdnem körbeérte a fejét.
- Szia - viszonoztam a köszönését hűvösen.
Furcsa volt és kényelmetlen, hogy - bár én igazából nem is ismerem -, ilyen elutasítóan kell viselkednem vele. Viszont most úgy kell tennem, ahogy Darcy tenne és ő húzná még egy kicsit a fejét, mielőtt kibékül vele.
- Elmegyek a kocsiért, várj meg itt - közölte lelombozódva, én pedig kissé megenyhült arccal huppantam le a bőröndöm tetejére és miközben néztem ahogy távolodik, arra a döntésre jutottam, hogy nem kínzom sokáig.
Annyira elbambultam, hogy nem is figyeltem a körülöttem történő dolgokat, így azt sem vettem észre, hogy Harry mikor lopakodott vissza mögém, már csak arra eszméltem fel, hogy a bőrönd megmozdul alattam és a göndör jókedvűen nyugtázza a meglepődésem.
- Mit művelsz, Harry? - nevettem el magam, miközben - hogy le ne essek - a bőrönd szélébe kapaszkodtam, mivel továbbra is maga után húzta az ideiglenes "járművemet".
- Csak előkelő bánásmódban részesítelek Harry Styles módra - dörmögte vigyorogva.

Ahogy Harry leállította a fekete Range Rovert, kipattantam a kocsiból és tátott szájjal néztem a hatalmas házat, ami minden kétséget kizárólag az apáé és az enyém. Anyával soha nem engedhettük meg magunknak, hogy vegyünk egy családi házat és őszintén szólva kettőnknek bőven elég volt a kis lakás Los Angeles egyik nyugalmasabb környékén, de ez a ház még egy tíz fős családnak is nagy lett volna.
- Mire vársz? Úgy állsz ott, mintha még sosem jártál volna itt - haladt el mellettem vigyorogva, még csak nem is sejtve, hogy teljesen igazat mondott.
Még pár másodpercig csodáltam a hatalmas házat, majd Harry után indultam, aki a korlátnak támaszkodva várta, hogy beérjem és kinyissam a bejáratot. Előkotortam a zsebemből a kulcsot, kitártam az ajtót és Harry segítségével átemeltem a bőröndöt a küszöb fölött, majd visszafordultam az ajtóban várakozó fiúhoz.
- Hát, köszönöm, hogy elhoztál - mosolyogtam, Harry arcára pillantva.
- Nem jössz el velem? - kérdezte. - Próbálunk, Paul is ott van.
- Majd máskor, jelenleg hulla vagyok. Azt hiszem most inkább lezuhanyozom, aztán lefekszem - nyújtózkodtam fáradtan.
- Elkísérhetlek... ha gondolod - nézett rám vigyorogva és kérdőn felvonta a szemöldökét.
- El kell keserítselek, de egyedül is menni fog. Szia, Harry - forgattam a szemem mosolyogva és minden tiltakozása ellenére rácsuktam az ajtót.
Bár Darcy alaposan elmagyarázta, hogy Harry néha már a jó ízlés határait feszegeti a kétértelmű megjegyzéseivel, de mindenre még ő sem tudott felkészíteni. Például arra az érzésre, mikor az arcomat pásztázó zöld szemek olyan érzést keltenek, mintha belelátna a fejembe. Hogy lehet egy szempár ennyire áthatóan zöld? Egyszerre bizarr és csábító... De miket beszélek! Harry Darcy legjobb barátja, ráadásul ő úgy tudja, mindenki úgy tudja, hogy én vagyok Darcy. És vigyáznom kell arra, hogy ez így is maradjon. De ettől függetlenül...
Hátraarcot csináltam, feltéptem az ajtót és az éppen a kocsijába beülni készülő fiú után kiabáltam. - Harry, várj!