.:: PART THREE ::. - Megcsináljuk?

Hai, babes!

Hoztam egy meglepetés részt, mert kész lettem vele. A hosszát nem megemlíteni, mert ez csak egy átkötő fejezet! :D ( A következő rész, előreláthatólag még a hétvégén!)
A kommenteket köszönöm szépen, majd a következő résznél leírom, miért nem válaszolok rájuk ott!
Ps.: A dőlt betűs rész a visszaemlékezés!

Jó olvasást!

.:: DARCY ::.

A következő pár nap olyannyira észrevétlenül repült el, szinte fel sem fogtam, hogy most Párizsban pihenésképp vagyok és lazítanom kellene. Minden perc egy örökkévalóságnak tűnt, amit apával és a város tanulmányozásával kellett töltenem, ahelyett, hogy Hollyval beszéltem volna. Nem tehettem róla, görcsösen meg akartam tudni minden kis részletet az életéről, ami akár az enyém is lehetne, ha a dolgok kicsit másképp alakulnak. De ezzel Holly sem lehetett másképp, ahogy elnéztem, amint levegő után kapkodva, a sietségtől kipirult arccal rogyott le a Louvre Múzeum melletti szabadtéri étterem asztalához, pont oda, ahol először beszéltünk. Lassan a székhelyünkké vált a kis, kerek asztal, ahol mindennap találkoztunk és minden apró dolgot megosztottunk egymással.
- Bocs, hogy késtem, de anya kezd gyanakodni - magyarázta, amint sikerült egy kis levegőhöz jutnia.
- Nem gond, apa is kérdezősködött és szent meggyőződése, hogy egy fiúval találkozgatok. Pedig, ha tudná! - válaszoltam nevetve, ami Hollyt is mosolygásra késztette.
- Jutottál valamire? - kérdezett rá végül arra a dologra, amit egyikőnk sem akart szívesen felhozni, mire lehervadt a mosolyom.
- Semmire - ráztam a fejem komoran. - Mikor nem vette észre átkutattam a cuccait, még a tárcáját is, de semmit nem találtam, ami akár egy kicsit is utalhatna arra, hogy...
- Értem - szakított félbe, mielőtt befejezhettem volna a mondatot. Ő is tisztában volt vele, hogy mit akartam mondani: Semmi nem utalt arra, hogy ő is létezne. - Én rákérdeztem anyánál - közölte tárgyilagosan, mire nagy szemeket meresztettem rá. - Először csak habogott össze-vissza, aztán letagadta és kérdezősködni kezdett, hogy ezt honnan veszem, ezért kénytelen voltam azt mondani, hogy csak vicceltem - mesélte gondterhelten, közben az asztalterítő szélével babrált.
Jól tudtam mire gondol. Amikor arról beszélt, hogy anya kijelentette, miszerint nincs testvére, olyan volt, mintha a létezésemet tagadná le. Mintha én nem is lennék...
Hiába függött össze minden, mégis egyre jobban kezdtem kételkedni abban, hogy tényleg jó felé tapogatózunk-e. Mi van, ha nincs is semmiféle titok? Mindössze csak két lány, a világ különböző pontjából, akik valami véletlen folytán megdöbbentően hasonlítanak egymásra?
- És Harryvel mi a helyzet? Beszéltél vele? - tudakolta, amivel sikerült elterelnie a figyelmem borús gondolataimról és kirángatnia a problémából. Egy másikba.
- Igen, de csak néhány percet, mert próbán voltak - túrtam a hajamba és sóhajtva emlékeztem vissza a vitánkra.
A Harryvel való beszélgetéseim általában jó kedélyűen zajlanak, de tegnap sikerült kölcsönösen feldühítenünk egymást.

Napok óta próbáltam elérni Harryt, de rendszerint ki volt kapcsolva vagy ha nem, akkor is csak az üzenetrögzítő válaszolt, de tudtam, hogy azt úgysem hallgatja meg.
A tizedik csörgés után, kezdtem kételkedni benne, hogy egyáltalán válaszolni fog a hívásomra, de pont mikor le akartam tenni, a búgás megszakadt. - Mond gyorsan, mert próbálunk - hadarta.
- Neked is szia - vigyorogtam, mire rekedtes hangon felnevetett.
- Szia, Cece - válaszolt incselkedve, hanglejtéséből tisztán érezhető volt, hogy vigyorog. - Szóval, mi olyan fontos, amiért... - egy másodpercre elhalkult a hangja, ahogy - valószínűleg - elemelte a mobilt a fülétől - ... úristen, harminckétszer hívtál? - motyogta elképedve.

- Harminchétszer - javítottam ki. - De nem ez a lényeg. Harry, miért nem mondtad el, hogy te és Taylor... - függőben hagytam a mondatot, hogy érezze, nem vagyok teljesen biztos a dolog valóságtartalmában.
- Mert nem fontos - vágta rá rögtön, motyogva.
- De igenis fontos! Nem láttad az újságokat? Az a lány egy... - fakadtam ki idegesen, de nem hagyta befejezni megkezdett érvelésem.
- Az a lány egy mi? Nem is ismered, basszus! Ne ítélkezz felette, Darcy! Főleg úgy, hogy te sem vagy semmivel különb! - csattant fel, felemelve a hangját, majd újra elhalkult és röhögve odaszólt valakinek. - Most mennem kell, majd beszélünk, jó? - mormolta, majd meg sem várva, hogy reagálhassak valamit, megszakította a vonalat.

- Hogy értette, hogy semmivel sem vagy különb? - kérdezte Holly értetlenül, amint elhallgattam.

- Hát, ez az... fogalmam sincs - ráztam a fejem. Én is rengeteget gondolkodtam Harry ezen szavain, de nem tudtam megfejteni, mire is gondolt ezzel a mondatával. - De biztos, hogy nem vagyok olyan, mint az a szőke, énekespacsirta - tiltakoztam erőteljesen. Már azelőtt sem kedveltem Taylort, hogy megismerkedett Harryvel, túl felszínesnek és megjátszósnak tartottam.

- A helyedben én ezt megmondanám Harrynek is - tanácsolta Holly, majd elmosolyodott. - De azért szívesen megismerném őket, jó fejek lehetnek.

- Azok - bólintottam szórakozottan, de közben az egyik mondata járt a fejemben. " A helyedben megmondanám Harrynek...". Igen!

- Holly, mi lenne, ha tényleg megismernéd őket? És apát is személyesen? - puhatolóztam izgatottan, testvérem reakciójára várva. Én gondolkodás nélkül belementem volna, de ha ő nem akarja...

- Az... az nagyon jó lenne, de ott van apa és anya is... - dadogott összezavarodva. 

- Nekik nem kell róla tudnia, hogy mi már találkoztunk - vigyorogtam sejtelmesen Hollyra, akinek az arckifejezéséből ítélve kezdett leesni a tervem.

- Eszement dolog, de talán sikerülhet - gondolkozott hangosan. - Csak néhány apróság, amin változtatni kell és működhetne a dolog- terült szét az ő arcán is a vigyor.

- Igen, én is úgy gondolom - mosolyodtam el és beleszürcsöltem az üdítőmbe. A körülöttünk manőverező pincérek feltűnően mogorva arccal méregettek, ezért gyorsan rendeltem mindkettőnknek egy-egy pohárral, mielőtt még elzavartak volna. 

Szerettem volna tudni, milyen a tengerentúl és Los Angeles. Szerettem volna látni a házat, ahol Holly lakik anyával, az éttermet és Macyt, anya húgát, aki - Holly elmondásából ítélve - örökké mosolygós és jókedvű. De a legfőbb ok, amiért bevállaltam volna, hogy apát és a fiúkat elhagyjam egy időre, az az, hogy megismerhessem anyát. Jelen pillanatban bármilyen őrültségbe beleegyeztem volna és tudtam, éreztem, hogy ezzel Holly sincs másképp.

- Akkor megcsináljuk? - nézett rám kétkedve, de hangjában várakozás csendült.

- Megcsináljuk! - bólintottam rá csillogó szemekkel. - De csak mi ketten tudhatunk erről az őrültségről - kötöttem ki, amire Holly is egy beleegyező bólintással reagált, de az ő arcán is ugyanazok az érzelmek játszottak, mint amit én éreztem: kétség, izgatottság, félelem és rengeteg kérdés.

Izgalmas idők következnek, az egyszer biztos!