.:: PART ONE ::. - Bonjour Paris!

Hai, babes!

Hohohóó, Boldog Mikulást mindenkinek! :) Igazából már egy-két napja kész van a rész, de Mikulásra tartogattam és most hoztam nektek egy első részt, ami két szemszög, mindkét lánytól. Tudom, hogy ez most kicsit rövidke, de ez - úgymond - egy bemutatás, egy kis bepillantás mindkettőjük életébe. 

Ettől függetlenül viszont várom a kommenteket! Kellenek a visszajelzések, hogy tudjam, tetszik-e! :)
Remélem fog! Szívem-lelkem benne lesz! :3

Jó olvasást! :)

.:: DARCY ::.

- Kislányom, a repülő nem vár meg! - dörrent fel apa figyelmeztető, mégis szeretetteljes hangja a hátam mögül.

- Csak még egy perc! - kiáltottam hátra a vállam fölött, majd sietve visszafordultam az előttem álló fiúkhoz. - Vigyázzatok magatokra és lehetőleg ne szedjétek szét Londont, amíg távol vagyunk - oktattam őket mosolyogva és elsősorban Liamnek címeztem a szavaimat, hátha ő vissza tudja fogni a többieket.

- Ó, csak egy nagyon kicsit! - legyintett vigyorogva Lou és ujjával mutatta a mértéket, de csak egy szemrehányó pillantást kapott válaszul. - Na jó, akkor egy kicsit sem - hervadt le a mosolya és szomorú fejet imitált, mire egy győzedelmes vigyorral odaléptem mellé és szorosan megöleltem, hisz tudtam, hogy - mint mindig - most is csak túl teng benne a poénos kedve.

A többi fiútól is csontropogtató ölelést kaptam búcsúzóul, Niall pedig még egy kérést is elmormolt a fülembe, miszerint 'minden ételből csomagoljak egy kis kóstolót neki'. Halkan felkuncogtam, de megígértem, hogy meglepem valami francia ínyencséggel és helyette is végig kóstolom a hagyományos, nemzeti ételeket. Liam és Zayn jó utat kívánságai után, Harryhez léptem, aki vigyorogva ölelt magához és jól megszorongatott, amit kivételesen nem kommentáltam semmi oda nem illő megjegyzéssel, mivel majd' egy hétig nem fogom látni, így csak arcomat a vállába fúrtam és mosolyogva viszonoztam az ölelést.

- Aztán jól viselkedj! Franciaország elég mozgalmas hely, főleg Párizs! - vigyorogta sejtelmesen, mikor elengedtük egymást.

Az évek alatt - illetve mióta apa a menedzserük lett - megszoktam a kötekedő megjegyzéseit, ezért csak szem forgatva megráztam a fejem, válasz nélkül hagyva még egyszer megszorítottam a karját, majd csatlakoztam apához a beszállókapunál. Addig integettem nekik, amíg át nem léptük az ellenőrző kaput, majd egy nagy sóhajjal vettem tudomásul, hogy most egy hétig nem látom őket.

Megszokottá vált, hogy reggel ők ébresztenek és a nap végén őket látom utoljára. Viszont a családi nyaralásunkra nem hozhattam magammal őket és igazából még el sem indultunk, de máris hiányzott a nevetésük, a vicceik, Niall örökös éhsége, Louis és Harry heccelése, Liam kedves mosolya és az órákig tartó várakozás Zaynre, hogy kimásszon a fürdőből.

Miután elfoglaltuk a helyünket és túlestünk a felszállással járó mizérián, megkönnyebbülten lélegeztem fel. Utáltam repülővel utazni és - bár még nem sokszor repültem -, de nyugodtan kijelenthetem, hogy sosem fogom megszeretni az utazásnak ezt a módját.

 Érhetően megkönnyebbültem, mikor a női géphang bemondta, hogy néhány perc múlva landolunk és amint földet értünk, apát magam mögött hagyva, feldobódva siettem le a repülő lépcsőjén, hogy újra szilárd talajt érezhessek a lábam alatt.

- Minden rendben, Darcy? - tette a kezét apa a vállamra, így sétáltunk tovább a csomag kiadó felé, hogy magunkhoz vegyük a poggyászainkat.

- Persze - mosolyogtam rá. - Csak éppen ez volt életem leghosszabb félórája - fújtam ki a levegőmet fellélegezve, ami apából öblös nevetést váltott ki.

Amíg én a bőröndömmel szerencsétlenkedtem, apa előrement, hogy fogjon egy taxit, ami elvisz minket egy lehetetlenül nyakatekert, ízig-vérig francia nevű hotelbe, amely Párizs központjában kapott helyet. Kissé nehézkesen, két bőröndöt húzva indultam meg, közben apát figyeltem - aki már a taxi csomagtartójába pakolt -, mikor a vállammal neki ütköztem valakinek.

- Elnézést, az én hibám! Figyelmetlen voltam... - szabadkoztam rögtön, de mikor felpillantottam, döbbenetemben elakadt a szavam.

Csak egy pillanatig láttam az "áldozatom" arcát, aztán máris tovább sodort az emberáradat, de mintha az ő arcán is ugyanaz meghökkent kifejezés ült volna. Zavartan megráztam a fejem, majd megmarkoltam a bőröndök fogantyúját és folytattam az utam a taxi felé. Úgy tűnik a repülés jobban összezavar a kelleténél. Pedig meg mertem volna rá esküdni...

.:: HOLLY ::.

- Anya, hidd el minden rendben lesz! Csak egy hétig leszünk távol, addig Macy tartja a frontot! Feltéve, ha sikerül elérnünk a gépet - nyugtatgattam anyát kissé cinikus hangnemben, egyre türelmetlenebbül, miközben a beszállókapu felé igyekeztünk.

- Tudom, tudom. De mégis... - intett le, szinte oda sem figyelve, amire csak egy jóindulatú szemforgatással reagáltam.

Még akkor is aggodalmasan motyogott, mikor viszonylag kényelmesen elhelyezkedtünk az üléseken és mihelyst felszálltunk máris tárcsázta Macy számát. Rémesen nyughatatlan, fontoskodó és hóbortos, de pont ezért imádom!

Azt hiszem anya második gyermekének tekinti a kis éttermet, amit Los Angeles egyik csendes környékén üzemeltet. Még a szülei hagyták rá és anya minden idejét és energiáját belefektette, hogy egy hangulatos és hívogató helyet varázsoljon belőle. Egész életében ezért dolgozott, érthető, hogy nehezére esik otthagyni, még ha csak egy hétre is és ha pontosan tudja, hogy Macy mindent kézben tart.

Ami engem illet... Én egyenlőre még mindig nem tudtam elhinni, hogy egy repülőn ülök, ami egyenesen Franciaország fővárosa felé tart. Sosem utaztam még sehová, nem hogy egy másik földrészre!

Anyának esze ágában sem volt ott hagyni Los Angelest és én sem vágytam más helyre, a napos és mindig nyüzsgő helyről, ami azóta az otthonom, mióta csak az eszemet tudom. Ezért is lepett meg, mikor anya az orrom alá nyomta a két Párizsba szóló jegyet. Egészen mostanáig valószínűleg jobban izgult, mint én, de most az arcát elnézve... lehet kezdi megbánni, hogy belement a dologba.

- Hols, ébredj! Mindjárt megérkezünk - rázogatta anya a vállam, mire csak nyűgösen motyogtam valamit és át akartam fordulni a másik oldalamra, de ebben megakadályozott az összegubancolódott headseatem és anya sürgető hangja. Szavai lassan eljutottak a tudatomig, így tágra nyílt szemekkel, izgatottan kezdtem szedelőzködni, anya meg csak mosolyogva figyelte a türelmetlenségem. Jó kedve volt, ami azt jelentette, hogy minden rendben az étteremmel és beletörődött, hogy most egy hétig nem szolgálhatja ki az imádott vendégeit.  Én viszont csak magamban morogtam, hogy hogyan voltam képes átaludni az utat, mikor annyi látnivaló lett volna még itt is. De most még ez sem tudta elrontani a kedvem, hiszen percek múlva Párizsban vagyok!

Anyával egymás kezét szorongatva hagytuk el a gépet, majd ő elindult, hogy szerezzen egy taxit, engem pedig elküldött a csomagokért. Leemeltem a szalagról a bőröndjeinket, majd egyik kezemben az anyáéval, másikban a sajátommal a kijárat felé igyekeztem. Annyian voltak a reptéren, hogy bárhogyan is igyekeztem mindenkit kikerülni, nem tudtam megakadályozni az ütközést, ami ugyan nem volt nagy, de tekintve, hogy két bőröndöt cipeltem magam után, még ez a kis ütés is kibillentett az egyensúlyomból.

A lány rögtön bocsánatot kért, de amint az arcára néztem, torkomon akadt a szó és nem tudtam elmondani az eredetileg eltervezett mondatomat. Egy pillanatra elengedtem a bőröndöket, hogy megdörzsölhessem a szemem, de hiába pislogtam többször is, a lányt addigra elnyelte a terminálban örvénylő embertömeg.

- Képtelenség. Őrült vagy, Holly Rosett - ráztam meg a fejem és hitetlenkedve felnevettem, majd újra felmarkolva a bőröndöket, anya felé indultam, aki mosolyogva integetett a taxi mellől. Én is mosolyt erőltettem az arcomra, de a lehetetlen kép még mindig ott kavargott a fejemben...